Most, hogy egyre inkább önmagunkba fordulunk, a második online és otthon töltött hét után ideje egy kis számvetésnek. Ahogy kívülről lehullanak, vagy eltűnnek az egónk támogatására szolgáló klisék és álcák talán belül is helyükre kerülnek a dolgok. Ülök a kanapén kényelmes melegítőben és a képernyőkön figyelem a világot:
38 éves vagyok, eddigi életemben háromszor éreztem azt, hogy kifordult a világ a négy sarkából (a gyerekeim születését leszámítva). Az első ilyen alkalom a rendszerváltás, illetve az első demokratikus választások voltak. Éreztem, hogy a hangulat megváltozott, az emberek máshogy mentek az utcán, még a levegő is másabb volt. Nyilván, akkor még nem az eszemmel, sokkal inkább az érzékeimmel tapasztaltam meg a változást. Inkább érzetek, illatok maradtak meg a nyolcvanas évek legvégéről és a kilencvenes évek elejéről. Aztán eltelt jó pár év, és a következő világrengető esemény az egyetemen ért: éppen elkezdtem a második évemet, amikor az Egyesült Államok elleni terrortámadás véget vetett annak az illúziónak, hogy a világ békésebb felében élünk. Emlékszem: mindenki az Amerika-szakos tanárokat kérdezte, figyelte és mi is találgattuk, hogy mi is zajlik voltaképpen. Ahogy a Világkereskedelmi Központ ikertornyai leomlottak úgy vesztettük el mi is a békés életbe vetett hitünket. S most itt vagyunk 2020-ban, közel 20 évvel a 2001-es események után és megint azt érzem, hogy a világtörténelem a szemem láttára zajlik.
Tegnap Spanyolországból kaptam friss híreket: tényleg bezárkózik az ország, minden leáll, kijárási tilalom jön. Aki tud, otthonról dolgozik, aki nem, próbál túlélni, megmaradni. A félelem és a bizonytalanság beköltözött az otthonokba, a lelkekbe. Mindenki számolgatja a napokat, próbál terveket szőni a krízis utánra, próbálják kitalálni hogyan tovább. De nincs tovább. Ez eddig tartott. Nincs már járható út ezen az ösvényen. Meg kell szoknunk, hogy a kényszerű otthonmaradás arra késztet bennünket, hogy más utakat keressünk.
Mert a világ nem működhet tovább így. Nemcsak azért, mert a túlnépesedés soha nem látott súllyal nyomja a természetet, hanem azért, mert be kell látnunk: ez az életmód tarthatatlan.
Nem csak ökológiai szempontból, hanem erkölcsileg is. Nem lehetünk gazdagabbak, egészségesebbek, vagy többek más, mások kárára. Hiszem azt, hogy figyelmeztetést kaptunk. Hozzá kell szoknunk, hogy a világjárványok mostantól az életünk részévé válnak. Tennünk kell érte, és tényleg tennünk, nemcsak papolnunk róla, hogy élhető legyen az élet mindenki számára. Illúzió volna? Addig biztos, hogy illúzió marad, amíg nem vagyunk hajlandóak kimozdulni a komfortzónánkból. Mert lássuk be: nem az a baj, hogy otthon kell lennünk, hanem az, hogy a kényelmünk csorbát szenved. Nem mehetünk akármikor vásárolni, nem jutunk el bizonyos helyekre vagy nem vehetünk igénybe bizonyos szolgáltatásokat. Elkényelmesedtünk a nagyszüleinkhez képest, akik akár hetekig meg tudtak lenni bolt nélkül. Emlékszünk még micsoda felháborodás volt, amikor vasárnap zárva voltak az üzletek? Pedig én még úgy nőttem fel, hogy otthon az ábécé szombat délben bezárt és csak hétfőn nyitott újra. És túléltük. Mert előre gondolkodtak az emberek, terveztek. Ma pedig kényelmesebb elszaladni a boltba, ha éppen a főzés előtt derül ki, hogy valami hiányzik.
Na, erről a kényelmi luxusról le kell mondanunk. Mint ahogy az öncélú carpe diem életmódról is. Tudatosabban, átgondoltabban, szervezettebben kell élnünk. Ugye mindenki érti, hogy ez nem pénzkérdés? Ez csak és kizárólag szemléletváltás. Állítani kell a fókuszon és a fontossági sorrenden. Több fát kell ültetnünk és kevesebb területet lenne szabad térkővel borítanunk. Több befelé figyelésre lenne szükségünk és kevesebb felszínességre. Vissza kell találnunk a természethez, hogy benne megtalálhassuk önmagunkat. Túlingerelt világunkban több csend és elmélyülés kell, hogy tisztábban halljuk önmagunk és egymás hangját.
Mi most egy kiáltást hallunk Gaia-tól, vajon (meg)értjük?