Most, hogy államközi szinten egyre komolyabbak a kapcsolataink a vezet törökségi országokkal, s egyre inkább előtérbe kerülnek a magyarság sok évszázadra visszamenő kipcsak-török kapcsolatai is, mi több, miniszterelnökünk maga is kijelentette, hogy bennünk kipcsak vár is van), úgy vélem, érdemes újra megvizsgálni szülőföldünk ilyetén hagyományait is. Most, hogy sokunk házifogságra van „ítéltetve” Marat Uatkan barátommal, a Budapesten végzett kiváló kazak néprajzkutatóval nekiálltunk megvizsgálni a kazak és a magyar nyelv közös szavait. Mivel vidékünkön viszonylag sok kipcsak, azaz kun eredetű helynév van, Marat segítségével igyekszünk ezek eredetére fényt deríteni. Ebből szeretnék most bemutatni egy kis ízelítőt. Mielőtt nekivágnék, érdemes néhány szót szólni a manapság sokat emlegetett kipcsakokról. Kik is k valójában? A kipcsakok a törökség egyik ágát képviselő népek és azok nyelvének összefoglaló elnevezése, az egykori hatalmas kipcsak (magyarul: kun) törzsszövetség utódai. Az orosz források polovec néven említik őket, ami „fakót” jelent, és azonos a mi palóc elnevezésünkkel. Kipcsak nyelvek közé a következő népeket soroljuk: balkár vagy malkár, baskír, karacsáj, karaim vagy karaita, karakalpak, kazak, kazáni tatár, kirgiz, krími tatár és nogáj (legalábbis a magyar turkológiában ez a terminus). Kipcsak nyelven beszéltek a részben Magyarországra beköltözött és a magyarok közé beolvadt besenyők és kunok is, így tehát valóban számos szállal kötődünk hozzájuk, nyelvünkben számos kipcsak eredetű szó van, s bár ezek jelentősebb része elsősorban a két Kunság és azok szomszédságában ismert, több, közismert szavunk is a kipcsakokhoz köthető (barta, csákány, árkány stb.). A magyarországi kunok nyelvét kutató tudósaink nem fordítottak figyelmet a Körös melletti kun telepekre. Rásonyi László elsősorban a Kiskunság, Mándoky Kongur István pedig a Nagykunság területét tanulmányozta. Mi mos igyekszünk némileg pótolni a hiányt.
Városunk első említése Anonymusnál, Béla király névtelen jegyzőjénél fordul elő, amikor leírja, hogy Árpád fejedelem Mén-Marót ellen küldött serege, a hozzájuk csatlakozott székelyekkel a „Körös vízét Szarvas-halomnál (Mons Cervinus) úsztatták át”. Bár maga a lakott település említése ugyan viszonylag késői (Szarvas helység nevét ebben a formában először 1461-ből ismerjük), IV. (Kun) László király 1284–1290 között három itt oklevelet is kiadott itt: 1284. október 16-án, 1285. december 14-én és 1290. június 25-én. Bár több történetírónk is a mellett kardoskodott, hogy az oklevelek valójában egy teljesen más településeken íródtak, a király tartózkodási helyei ezt eleve cáfolják. 1284. szeptember 22-én Gyomán, december 1-jén viszont már Szegeden ad ki oklevelet; 1290. június 18-án Csanádon táborozik, július 10-én pedig a Békéshez közeli bihari Körösszegen leli halálát!
A gyakori szarvasi táborozások ugyanakkor nem feltétlenül bizonyítják, hogy városunk területén az idő tájt valóban élhettek kunok. Igaz, IV. László leginkább édesanyja népe körében érezte jól magát, kun ruhában járt, kun szeretői voltak – Édua (Aydua = „Felkelő hold”), Mandula (Mangli/Mengli = „Szemölcsös” a szépség egyik szava a kipcsak nyelvekben) és Köpcsecs (Köpsacs = „Dúshajú”) –,kun testőrséggel, az úgynevezett nyögérekkel vette magát körül, s lehetőleg kun sátorban múlatta az időt; így nem elképzelhetetlen, hogy a mai Szarvas helyén egy kun szállás is létrejöhetett. Ezt viszont egyelőre semmilyen korabeli adat nem támasztja alá. Érdekes ugyanakkor, hogy a település nevének első ismert előfordulásában (1461) Szarvas szerepel, akárcsak 1472-ben, egy 1469-es okirat viszont ismét a régi Szarvashalom elnevezést („Mons cervinus”) őrizte meg!
A közvetlen térségben öt bizonyíthatóan is kun település volt a Körös mentén: Öcsöd, Szentmárton, Bábocka és Ecser, valamint Öcsöddel szemben, a Körös túloldalán levő Tatárszállása. Ezek a települések hivatalosan a Nagykunság részét képezték, ám a 16. század közepére a gyulai vártartományhoz kerültek, s így Békés vármegye részét képezték. Lakosságuk ennek megfelelően a gyulai várba vitték be a szolgáltatásaikat. Tatárszállása ekkor már nem létezett, Bábocka és Ecser pedig a 17. századi török-magyar harcok során pusztult el örökre. Akárcsak Öcsöd és Szentmárton, de ez utóbbiak a Rákóczi-szabadságharc után újra települtek. Öcsöd ismét Békés vármegye része lett, a jászok telepesek által benépesített Szentmárton viszont, immáron Kunszentmárton néven, sok évszázad múlva, de újra visszakerült a Nagykunsághoz.
Szentandrás, tudtunkkal sosem volt kun település, viszont több szállal is kötődik hozzájuk. A szentandrási határ nyugati térfelén több, török eredetű határrész is van, de ezek eredetileg az öcsödi határ részét képezték.
Az 1297-ben még lakatlanként említett, s nagy bizonnyal a tatárok által elpusztított falut 1377. május 18-án I. (Nagy) Lajos király egy Manalaki nevű kun családnak ajándékozta. Azonban a települést addig birtokló Uzvásáry család pert indított jogos tulajdonáért, minek eredményeképpen 1378 márciusában Garay Miklós nádor vissza is ítélte azt nekik. A Manalaki név természetesen nem az eredeti kun alak hiteles formája, hiszen már eleve egy latin nyelvű okirat fordításaként ismerjük. Első hallásra több megfejtés is ajánlkozik, lássunk hát egy-kettőt közülük: első hallásra leginkább az arany vagy ezüst sárkánymintás selyembrokát jelentésű manglık szó lehet a helyes, de akár még a menglik ’szemölcsös’ szóval is összetársítható (a „szemölcsös” kifejezés a szépség szinonimája a török nyelvekben), viszont egy kipcsak törzs- vagy nemzetségnév is meglapulhat mögötte. Ehhez viszont a kipcsak sedzserék (leszármazásrendek) módszeres áttekintésére van szükség.
Marat barátom egy érdekes feltevéssel állt elő: Маngırak a kelet-kazakisztáni Szajir-Szajkan, Tarbagatai hegyláncához tartozó hegyes-dombos vidék. A legenda szerint a lakosság Mangırak hegy tetejére menekült a támadók elől. Volt egy sánta bárány a nyájban, amelyiket útközben ott hagynak az úton. Az ellenséges katonák a bégető (mаngıraj) bárány nyomán rátaláltak a menekülők búvóhelyére, és mindenkit megöltek. A magára maradt bárány azóta is béget azon a helyen… A mangırak szó magyarul ’mekegő’-t jelent.
Van még egy érdekesség: Békésszentandrástól kissé észak-nyugatra, a Körös partján, az öcsödi határ felé valaha létezett egy, a török korban elpusztult városka: Fehéregyháza. Pár évtizede idős emberek még meséltek róla. Egy bácsi elmondta nekem, hogy amikor kisgyermek volt, a nagymamája gyakran átmutatott a Siratóból a folyó túloldalára: „látod, kisfiam, ott volt a kun lófő faluja”! Nem hinném, hogy abban az időben egy öreg parasztasszony könyvekből meríthette szakértelmét a székelyekkel és a kunokkal egyaránt kapcsolatos „lófő” kifejezés terén… Bár kun lakosság nyomát Fehéregyházával kapcsolatban sem leltük fel eddig, egy érdekesség viszont felötlött bennem: Szapolyai János királyunk ugyanis a települést a szolnoki uradalommal együtt kedvelt hadvezérének, Kun (!) Kocsárdnak (vagy Gothárdnak) adományozta!
Szösszenetem elején említettem volt, hogy a térség számos, kun eredetű helynevet is tartalmaz. Álljon itt most néhány példa a teljesség nélkül:
Atalak, Békésszentandrás nyugati határában található határrész, a hasonnevű kunhalommal. A név a kipcsak atalık szóval azonos, mely egy fontos közjogi méltóság elnevezése: a kán gyermekének vagy gyermekeinek a nevelőjét jelentette
Horga, ugyancsak Békésszentandrási határrész, feltehetően a kipcsak orak ’sarló’ szóból
Kötöny-halom, egy Kunszentmárton határában található kunhalom elnevezése, amiről szinte minden esetben a szerencsétlen sorsú, s 1241-ben, a pesti csőcselék által a Csepel-szigeten meggyilkolt kun király juthat az olvasó eszébe. A kán neve nagy valószínűséggel a kipcsak kutan ’daru’ szóból származhat; a kunhalom nevének jelentésével kapcsolatban azonban más megfejtés is szóba kerülhet. Így például jó etimológiának tűnhet a kotan, mely a jószág pihenési helyét jelenti, mely bekerítetlen, nyitott térségben található
Özény, öcsödi határrész, a Körös folyó egyik szakaszát nevezik így. Egyértelműen az özen szóval azonos, kipcsak nyelvekben folyót jelent, s ami különösen érdekes, egyazon eredetű a csuvasos török eredetű ’özönvíz’ szavunk első részével.
A fentiekhez még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy az egyes család- és földrajzi nevek beazonosítása hosszas és odaadó figyelmet igénylő folyamat. A helynevekkel könnyebb a dolgunk, hiszen ezeket a helyi lakosság őrizte meg, és tudjál róla mélyen tisztelt Olvasó, hogy vérzivataros esztendők után először minden település esetében a régi, elmenekült lakosok szivárogtak vissza, és a határperek idején is az adott helyről elszármazott időseket vették elő, ők pedig ismerték és átörökítették a helyes kiejtést! A latinoklevelek név anyaga már jóval nehezebb, főleg, hogy azokat a tájjal és az oklevelekben szereplő személyekkel köszönőviszonyban sem levő „hivatalnokok” (többnyire szerzetesek) vetették papírra (helyesebben pergamenre). Mindkét esetben tehát csak is a kipcsak (személy- és hely-) névadási szokások alapos áttanulmányozása után adhatunk megfelel választ!
[]foldergallery folder=tartalom/reklam_no]