Ma emlékezünk a trianoni döntés 100. évfordulójára. Most a sors döntött úgy, hogy a megemlékezések sorának akadályt támaszt, de talán jól is van ez így. Ahogy országszerte, úgy városunkban is egy későbbi időpontban jön majd el ennek az ideje.
Az a tény, hogy a történelmi Magyarország középpontjában terül el, Szarvast ezen emlék felelős őrzőjévé tette. Ennek megfelelve városunkban mindig nagy figyelmet kapott ennek a szomorú eseménynek az ébrentartása. A városi megemlékezés elmaradása okán azzal a kéréssel fordultunk Babák Mihályhoz, hogy Trianon 100. évfordulóján, a nemzeti összetartozás napja alkalmából ossza meg, mit jelent számára, mint a történelmi Magyarország közepét körülölelő város polgármesterének az a történelmi felelősség, amit ránk rótt az elmúlt évszázad.
Szarvas Város Képviselő-testülete tegnap délután elhelyezte koszorúit a történelmi Magyarország közepét jelképező emlékműnél, amit követően Babák Mihály irodájában fogadott, és válaszolt kérdéseinkre.
– A szarvasiak mindig büszkék voltak arra, hogy a történelmi Magyarország közepe nálunk található. Személy szerint, illetve Szavas város polgármestereként mit jelent ez önnek?
– Nagyon sok mindent. Nekem lélekemelő, hogy egy olyan helyen élek, ami Szent István ezeréves államának, a történelmi Magyarországnak a mértani közepe, a Kárpát-medence pedig Európa szíve. Jó a középpontban lenni.
Az első világháború végén égbekiáltó bűnt követtek el a nagyhatalmak a jogállamiság, a demokrácia, a népakarat semmibevételével. Nem kérdezték meg, nem szavaztatták meg, hanem egy diktátummal elvették Magyarország kétharmadát. Azok döntöttek rólunk, akiknek semmi köze nem volt hozzánk. Aljas dolog volt, hogy összeugrasztottak népeket, hogy állandó feszültséget és ellenállást szítottak. Népet még így meg nem büntettek bűn nélkül. Egy ember belehal, ha ennyi testrészét elveszti, de ez az ország nem pusztult bele.
Családokat szakítottak ketté, nyersanyagaink, a vasúthálózat nagy része a jelenlegi határokon kívülre került, de megszenvedte a tudományunk, a művészetünk… ebbe bele szokott pusztulni egy ország. Megásták a gödrünket, de a magyar élni akart.
Az nem elégtétel számunkra, hogy azok a mesterségesen létrehozott, erőszakkal összerakott országok, amikhez az elszakított részek Trianon után tartoztak, már nem léteznek.
Antall József vezette be a közgondolkodásba, hogy 15 millió magyar van, éljen az az elszakított területeken, vagy bárhol máshol a világban. Végtelenül büszke vagyok rá, hogy ott voltam a kettős állampolgárság elfogadásánál, ezt nem mindenki kapja osztályrészül. Az nagyon fontos, hogy a határon túli magyarokat is a magunkénak tudhatjuk.
A korábbi testületnek van egy, ha nem is száz, de több mint nyolcvan éves hagyatéka, amiben méltó emlékhelyet állítottak Szent István Magyarországának. A századik évfordulóra voltak kész terveink, amivel nagyobb hangsúlyt szerettünk volna adni ennek a területnek és ennek az eseménynek. Sajnos nem sikerült, de nem tettünk le róla. A minap írtam újfent Kövér László házelnöknek, és kértem, hogy támogassa a számára két éve átadott tervet, az abban szereplő elképzelésünket.
Érzelmi oldalról nézve, ahhoz a földhöz, ahol az ember születik, mindig ragaszkodik.
Haza, nemzet, nyelv, kultúra, tudomány… ez mind olyan, amik egy közösséget összetartanak. A jelenlegi európai politika nem azt célozza, hogy nemzetállamok legyenek, de Európának is meglesz a maga Trianonja hamarosan, hiszen a migránsáradat a keresztény Európát veszélyezteti.
A világnak mindig megvolt a vágya a békességre, a szeretetre, a jobb életre, a szabadságra, de ez utóbbi sok vérbe került. Az emberek nagy tömegben megtéveszthetők, befolyásolhatók, és ma is ez folyik a világban. A történelem arra jó, hogy tanulj belőle, és azt a hibát többet ne kövesd el.
Nem a békétlenség révén tudunk előre haladni, nem a békétlenségből tudunk építkezni, hanem a békességben. Az életünknek nem arról kell szólnia, hogy bontsunk, hanem hogy építsünk, gyarapodjon a családunk, gyarapodjon a szülőföldünk, gazdagodjon az országunk.
– Szarvast szlovák telepesek népesítették újra 298 évvel ezelőtt. Azóta is nagyon erős a városban a szlovák ősökhöz való kötődés. A kapcsolatok ápolásának a nagypolitika olykor gátat szabott. Most egy váratlan helyről, Igor Matovičtól, Szlovákia miniszterelnökétől érkezett e meglepő és nagy visszhangot kiváltó gesztus, amikor a Trianonra emlékező eseménynek, amire száz felvidéki közéleti személyiséget hívott meg, azt a szlogent adta: A múltat nem mi írtuk, de a jövő a mi kezünkben van. Ön hogy értékeli ezt a gesztust?
– Örülök, hogy erre a gesztusra sor került, de a gesztusok mindig annyit érnek, amennyi megvalósítanak belőlük. Én láttam, hogy bejött a szlovák nyelvtörvény, miközben nálunk már hetven éve szlovák iskola működik, amit mindenben támogattunk. Mi megteszünk mindent, hogy alakuljanak a viszonyaink, de ahogy az új szlovák főkonzulnak is mondtam, szeretnék én Szlovákiában elmenni egy magyar iskola fennállásának a hetvenedik évfordulójára.
Minden nép a saját veszteségeit meg kell, hogy élje, mint ahogy mi is megéltük a szabadságunk érdekében, sőt, meg-és túléltük Trianont is, de a jövőnkért már mi vagyunk a felelősek. Jól mondta a szlovák miniszterelnök.
– Mi a véleménye a jövőről? Most, hogy a 100. évfordulójára emlékezünk, ön szerint változni fog-e a viszonyunk Trianon emlékéhez, változtatnunk kell-e rajta?
– Trianon egy olyan seb, ami sohasem fog behegedni, ügyelnünk kell rá, hogy ne fekélyesedjen el. Az embernek odáig kell ezt a sebet elviselnie, amíg az az életére nem tör. Olyan ostobák nem lehetünk, hogy a régi sérelmeink miatt kockára tegyük a jövőnket. Én úgy gondolom, hogy a jövőnek nagyobb értéke van.