A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetében Benkő Elek akadémikus vezetésével folyik az a középkori környezettörténettel foglalkozó kutatás, amiről most jelent meg egy angol nyelvű cikk az akadémia régészeti lapjában, az Acta Archaeologica-ban. A cikk témája az erdélyi Marosszentkirály környékének középkori környezettörténete és vízgazdálkodása.
– Miért olyan izgalmas ez a terület? – tettük fel a kérdést a cikk egyik szerzőjének, a szarvasi Dr. Jakab Gusztávnak, a Szent István Egyetem egyetemi docensének.
– Marosszentkirály Székelyföld nyugati peremén helyezkedik el, Marosvásárhely közelében. Azért különösen érdekes ez a helyszín a középkorban, mert itt volt a pálos rend egyetlen erdélyi kolostora, ezért nagyon jól dokumentált ennek a településnek a korai története. Ehhez tudtunk mi most hozzájárulni egy környezettörténeti elemzéssel.
Amikor a székelyek a 13. században ide települnek, majd a 14. században megalakult a pálos rendi kolostor, elkezdik átformálni a tájat. Ennek találták meg a nyomait a kutatók.
– Milyen kutatásokat végeznek egy ilyen környezettörténeti vizsgálat során?
– Levéltári adatokkal általában nem megyünk túl sokra, mert azokban a környezeti viszonyokról jellemzően kevés adat van, csak például olyanok, hogy van egy malomárok malmokkal, de arról hogy azok hol voltak és hogyan működtek már ritkán szólnak. Konkrét bizonyítékokra van szükség, amire a környezettörténeti vizsgálatok szolgálnak. Ehhez üledékgyűjtőkből, például feltöltődött tavakból, speciális fúrókkal veszünk mintát, és az abban lévő maradványokat, illetve az üledéksorban levő jellegzetességeket vizsgáljuk. A mi esetünkben Marosszentkirálynál nagyon izgalmas volt, hogy megtaláltuk annak a nyomát, amikor a 13. században a betelepülő székelység elkezdi kiirtani az erdőket a Maros árterében és ekkor kezdődik el a vizsgált Maros holtág feltöltődése is.
Megtalálták azoknak a fonatosan egymáshoz kapcsolódó malomárkoknak a bizonyítékait is, amelyek szabályozott vízszintjére vízimalmokat telepítették. A malomárokból tudták tölteni a vizsgált medret is, amit minden bizonnyal halastóként is használtak. Így a malmokat egyszerre és külön-külön is tudták használni. Fontos tudni, a középkorban a gazdasági fejlődés egyik motorja a vízenergia kihasználása volt.
Ez a rendszer egy kicsit hasonlít az Alföldön a középkorban oly jellemző fokgazdálkodáshoz, magyarázta Dr. Jakab Gusztáv. Viszont itt a Maros még egy kifejezetten gyors folyású, hegyi jellegű folyó. Ennek a vizére kockázatos és problémás lett volna malmokat telepíteni, így inkább kivezették a vizét egy biztonságosabban kezelhető mellékágba, egy fonatos malomárok rendszerbe.
Azt is sikerült bizonyítani, hogy később még jó hatszáz éven át használták is ezt, egészen a 19. századig.
Zárásképp kétféle gondolattal is szolgált Dr. Jakab Gusztáv arra, hogy miért is lehetnek fontosak a cikkben bemutatott eredmények számunkra.
A korai gazdálkodás emlékei is nemzeti örökségünk részét képezik, akkor is, ha azok ma már az államhatáron túl vannak. Hozzátette, hogy adatokkal bizonyítható, hogy Magyarországon a vízgazdálkodás nagyon korán elindult, az államalapítástól kezdődően vannak erre vonatkozó adatok. Jogos kérdés, hogy hogyan került hozzánk ez a tudás. Itt egy szerzetesrend központja mellett épült ki ez a rendszer, ezért joggal feltételezhető hogy ők voltak azok, akik elsőként közvetítették ezt a tudást.
A másik gondolat sokkal racionálisabb: a klímaváltozás miatt alkalmazkodási kényszerben vagyunk. Keressük azokat az okos megoldásokat, melyekkel kis környezetterheléssel, víz- és energiatakarékos módon vissza tudjuk tartani a meglévő vizeket. Ezért is fontos az, hogy ismerjük, hogy a középkorban, amikor még nem volt elektromosság, nem voltak szivattyúk, hogyan gazdálkodtak a vízzel. Ehhez adnak nagyon jó ötleteket ezek a kutatások.
