Mély fájdalommal tudatjuk a hírt, hogy gyülekezetünk presbitere, nyugalmazott lelkésze, Nobik Erzsébet, 80 esztendős korában visszaadta lelkét Teremtőjének 2021. április 17-én.
Erzsike néni (ahogyan sokan ismerték és szerették), 1940. július 26-án Anna napján látta meg a napvilágot Szarvason földműves szülők gyermekeként. Egész életében büszke volt származására.
A szlovák nyelvet szüleitől és nagyszüleitől tanulta meg, melyet élete végéig hűen ápolt.
Káldy Zoltán szentelte lelkésszé a szarvasi Ótemplomban 1977. március 20-án Pál apostol igéjével: „legyen gondod rá, hogy betöltsed azt a szolgálatot, amelyet átvettél az Úrban!” (Kol 4, 17).
Harmadik magyarországi evangélikus lelkésznőként kezdte meg munkáját Csabacsűdön, majd a szarvasi Ótemplomban folytatta nyugdíjba vonulásáig.
Később sem teltek tétlenül a pihenő évek, ugyanis piacon, újtemplomi presbiteri üléseken és helyettesítések, látogatások alkalmával találkozhattak vele a testvérek. Sokáig aktívan járta a szlovák gyökerű településeket és végzett igei szolgálatokat.
Múlt hét pénteken kórházba került, ahonnan reménykedő telefonok között szeretett volna visszatérni Béke utcai otthonába Szarvasra. Megkapta ezt az ajándékot, mert 14-én hazatérhetett, de sajnos következő nap délelőttjén visszakerült a COVID osztályra. 17-én hunyta le szemét végleg.
Személyes megemlékezés:
„Szincsok moj” – hallottam a mindig kedves megszólítást tőle. Szarvasi tótra fordítva ez annyit tesz: „drága gyermekem”. Mindig ezt a megnevezést használta, amikor hozzá fordultam vagy éppen ő keresett engem.
Szerettem vele beszélgetni a régi időkről és a régi lelkészi szolgálatokról.
Egyik nap megkérdeztem tőle: „Lenne kedved presbiteri szolgálatot végezni az Újtemplomban?” „Ha Isten megsegít, drága gyermekem, örömmel.” – hangzott azonnal a válasz.
Rengeteg történet van az ember szívében, amikor egy fogadott nagymamától búcsúzik, de leginkább azt köszönöm neki, hogy 5 esztendőt kaphattam tőle nagyon sok szeretetben és emlékben.
A kilométereket nem tudnám megszámolni, amiket beszélgetésekkel töltöttünk az autóban és mindig jó volt a kedvenc ételünk mellé (birkapörkölt szarvasi módra, friss kenyérrel) letelepedni és jóízűen falatozva nevetni.
Szívén viselte a gimnázium sorsát, mint volt Vajdás Öregdiák és mindig örült a sikereknek, fejlődéseknek.
Kardoson a látogatások során mindig megtudhattam – melyik soron ki lakott és ki-kinek a rokona, barátja, hozzátartozója.
Presbiterként, ahogyan ideje engedte, mindig segített gyülekezetünk életében és minden programon aktívan részt vett.
Ilyen volt ő. Mindig aktív, mindig szeretetteljes és mindig figyelmes a közösségek irányában.
Utoljára én láthattam kórházi ágya mellett, ahol egy imát elmondva még nem volt tudatánál, de amint kimondtam: „Mila Babka!” („Drága nagymama!”) azonnal kinyitotta a szemét és felismervén ki mondta ezeket a szavakat hálásan tekintett rám. Így tudtunk imádkozni, kommunikáció nélkül, de egy, közös szívvel.
Gyülekezetünk, jómagam és mindenki, aki szerette megrendülten állunk a hír hallatán és nagyon hiányozni fog az ő mindig kedves, magához ölelő személye.
Újtemplomi egyházközségünk saját halottjának tekinti és minél hamarább hírt adunk búcsúztatójáról!
Egy olyan képpel búcsúzok, mely az egyik kedvencem volt. Luther-kabátban, élettel teli, vidáman és mindig csak az élet pozitív oldalát tekintve. Tudom, hogy ezentúl a Mindenható mellől fog bennünket kísérni és megnézni, mennyi minden történik velünk.
Ég veled Erzsike néni, mila Babka!
Zahorecz Pál lelkész