Nem ismertem jobb gyereket

Régóta ismertem Galó Tomit látásból, de igazából pár éve hozott össze minket a sors a munkahelyén, a téli melegedő felügyelete közben átdumált éjszakát követően. Mikor máskor, mint amikor épp embereken igyekezett segíteni…

Hamar sikerült közös nevezőre jutnunk, ahogy ő mondta: kapcsolódnunk. Onnantól napi szinten beszéltünk, váltottunk üzenetet. Mindig öröm volt hallani a “HalóGaló”-t, ahogy a telefonba köszönt, majd a hamarosan következő őszinte beröhögését, azt, amivel megalapozta a beszélgetések jó hangulatát, amivel pillanatok alatt bárkihez tudott “kapcsolódni”.

Ezt a nevetést először még a barátságunk előtt néhány évvel, az albán pékségben hallottam reggel hatkor, ahol mindketten reggelit vásároltunk. Megkérdeztem hová megy épp. Szolnok. És Te? Párizs. “Háh-há”, kötötte rá jellegzetes hangján. Megragadt.

Később láttam, hogy bármilyen új társaságban könnyedséggel működött ez a csodafegyvere. Figyelt a másikra, és amint lehetett beszúrta rövid hahotáját. Mindenki azonnal megkedvelte, és már ki is nyitotta aktuális új beszélgetőpartnerét. Kapcsolódott. Bekapcsolódott. Talán ezért volt jó a közelében lenni. Vele minden kötöttség nélkül lehetett együtt lenni, kilépve a fárasztó szerepekből. Mintha csak azt mondta volna nevetésével, hogy hé, öreg, ne görcsölj, csak lazán, add önmagad, ahogy én is csinálom, figyelj: Háh-há 😎 Mint aki már tud mindent.

Egy nagyobb beszélgetés közben megkérdeztem, hogy mi az igazi célja az életében. “Hogy embereken segítsek”, felelte. És pont így is csinálta, adta önmagát munkahelyen, mindennapokban.

Találkozásunkat követően sportolókkal is coach-olni kezdett, ami talán még közelebb állt hozzá, hiszen a gyerekekhez azonnal tudott kapcsolódni, talán mert igazából sosem nőtt fel teljesen. Erről tanúskodtak rapperkorszakát idéző baseballsapkái is. Vasárnapokra “apa-fia foci” csoportot szervezett, és mindig nagy lelkesedéssel beszélt az “apa-lánya hét”-ről, amikor minden Zsófiról szólt.

A Novi Sad-i Eb-ről hazafelé jövet iszonyatos sorba futottunk bele a határon. Tominak hála pár perc múlva már zúzós zenére tolták a gyerekek a kocsiját úgy, hogy a csapatban akkor legkisebb fiam ült a volánnál fülig érő szájjal, mintha ő vezetett volna. Örök emléket csinált abból is, ami korábban csak araszolgatva, teljes idegfeszültségben telt.

Mindig élmény volt Vele tölteni az időt.

Kapcsolatot teremtett mindenhol, mindenkivel, összehozta még a szarvasi focistákat és karatésokat is néhány közös edzésre. Az első eseményen egy vírusfertőzés miatt nem tudott sajnos ott lenni, így a fotóanyagról nagy bánatomra lemaradt.

Később derült ki, hogy az nem egy vírusfertőzés volt, hanem valami sokkal súlyosabb. Onnantól új oldaláról ismerhettem meg. Tökéletesen alkalmazta saját magán is a coaching módszereit, a legnagyobb tudatossággal haladt lépésről lépésre, pillanatnyi megingás nélkül, mint a legprofibb sportolók.

Nem gyengült el soha. Ha csak fejben dőlt volna el biztosan ő nyer.

Az utolsó hetekben is még egy új módszerről beszéltünk a teraszukon kávézva. Örömmel újságolta közben, hogy kereste a focicsapat is egy megbízással, amitől ismét felébredt benne a tettvágy. “A legfontosabb, hogy szükség van rám, ma meg is gyógyultam” – mondta, és ő hívott sétára engem, bár a teste már gyenge volt hozzá.

Máshogy történt, nem gyógyult meg. Mi pedig próbálgatjuk felfogni a felfoghatatlant. A lesújtó hír estéjén nyomasztó gondolataim elől menekülve otthon tekergettem a Facebookot, mikor elém ugrott egy poszt. Tíz évvel ezelőtti tehetségkutató, László Attila Kézdivásárhelyről az első válogatón: “Egyszer véget ér”. Sosem rajongtam Máté Péter dalaiért, de az ízes beszédű erdélyi kissrác bemutatkozója miatt belehallgattam. Sablonos a szöveg, de most ült. Aztán lettem rá figyelmes, hogy mi a műsor címe: Csillag születik. Talán most tényleg született egy.

Azt mondják, ilyenkor a legtöbb amit tehetünk, hogy szeretettel gondolunk arra, aki elmegy. Nem hiszem, hogy rá bárki tudna máshogy. Tomi minden erőlködés nélkül, a lényéből fakadó természetességgel hozta, hogy mindenki szerette őt. Talán mert ő is szeretett mindenkit. Volt kollégája csak annyit mondott testvérének, Zsoltnak róla a napokban, hogy “csak egyszer lett volna bunkó valakivel is”. De nem volt. Most is fülemben csengenek Demcsák Pali szavai mikor megtudta, hogy közelebbi barátok lettünk: “Az egy nagyon jó gyerek! “

Csak megerősíteni tudom az állítást: nem ismertem nála jobb gyereket…

Gondoljon rá kicsit most mindenki szeretettel!