A jogtanácsos dr. Aszódi Imre költőként, drámaíróként is tevékenykedett. A magyar kultúra napján hagyományosan szülőházánál tisztelegnek a szentandrásiak. Így történt ez tegnap, amikor a Békésszentandrás Kulturális Fejlődéséért Alapítvány elnöke, Kozák János osztotta meg saját gondolatait a körülötte állókkal.
Elsőként felelevenítette, hogy a kutatások szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tett pontot a Himnusz végére.
Jó dolog, hogy él és létezik az a hatalmas értelmi és érzelmi vagyon, amelyet magyar kultúrának tudunk, mondta. A teljesség igénye nélkül felelevenítette azokat a nagyjainkat, akik Anonymustól Lóránt Jánosig, illetve dr. Aszódi Imréig hozzátettek ehhez az óceánhoz.
Nem kivonatoljuk Kozák János beszédét, egészében kell elolvasni.
Évtizedek óta megünnepeljük a magyar kultúrát. Azért január 22-én, mert a kutatások szerint Himuszunk versének végére Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tette ki a pontot. Jó dolog, hogy ünnepelhetjük, mert hogy él, létezik.
Él, és létezik az a hatalmas értelmi és érzelmi vagyon, amelyet magyar kultúrának tudunk. Több, mint ezer éve ehhez teszi hozzá kisebb vagy nagyobb értékét minden generáció, Anonymus, Balassi Bálint, Petőfi, Ady, Radnóti és még lehetne mondani… Erkel, Liszt, Bartók, Presser Gábor vagy Zorán nevét, és folyatatni Fábry Zoltánnal, Latinoviccsal, Törőcsik Marival és Makovecz Imrével, Csontváryval, vagy éppen Lóránt Jánossal és dr. Aszódi Imrével. Hála Istennek holnap reggelig lehetne sorolni a neveket, akik alkotásaikkal mindnyájan a magyar kultúra gyűjteményét gazdagították, illetve gazdagítják, de hasonlóképpen a tudomány hírneves képviselőivel, Semmelweis Ignáccal, Szent-Györgyi Alberttel, Neumann Jánossal vagy Karikó Katalinnal, hogy a valláskultúráról már ne is beszéljünk.
A magyar kultúra akkora óceán, hogy abban csak fürödni lehet, átúszni nem lehetséges.
Természetesen ezt minden más nemzet is így érzi, és ez így is van jól, mert valamennyi nemzet kultúrájának összessége alkotja az emberiség kultúráját, az egyetemes kultúrtörténetet.
Ez szokott megrettenni és térdre roskadni, amikor valahol harc és háború tör ki. Ott és olyankor elnémul a zene és a vers, megáll a tánc és a festő kezében az ecset. A szobrász leteszi a vésőt, a színész hazamegy. A kultúrát eltapossa a tank.
De hála Istennek, eddig még minden háború és pusztítás után újra ki tudott hajtani a kultúra virágja, mert az embereknek nagyobb szüksége van a kultúrára, mint a romokra.
Hála Istennek, mindig voltak és lesznek olyan emberek, akik munkájukkal, sőt egész lényükkel ápolják, nevelik, gyarapítják a kultúrát. Nekik mindannyian köszönettel tartozunk, mert ugyan van ára egy képnek vagy egy építészeti tervnek, amit az alkotója megkap, de az alkotásaikban évszázadok generációi gyönyörködhetnek, hiszen közkinccsé váltak.
De miért is dolgoznak ők? Kinek kell a Kultúra? Mi célból készül egy alkotás?
Pénzért?
Passzióból, hogy saját maga csodálhassa önmagát?
Vagy azért, hogy a többi ember közérzete jobb legyen, jobban érezze magát abban a társadalomban, közösségben, amelyben él? Hogy az alkotások megtekintése, meghallgatása után jó érzése támadjon? A katarzis érzésért?
A legjobbak esetében azt hiszem, hogy mindenképpen ezért, igen.
Ha végig énekeljük a Himnuszt, vagy megnézzük Zala György Szabadság szobrát, vagy meghallgatjuk Demjén Rózsi Honfoglalás című dalát, érzünk-e valamit „mélyen a szívünkben”?
Remélem, hogy igen, és ez a valami nem csupán katarzis. Ez a valami a nemzettudat, a magyar kultúra lelkisége.
Ez a valami a mi összetartozásunk, az önazonosságunk.
Na, hát tulajdonképpen ezt ünnepeljük ma, és itt, Békésszentandráson ezért koszorúzzuk meg dr. Aszódi Imre szülőházát.
A megemlékezést koszorúzás zárta.
