De nehéz ezt leírni. Tudtuk, hogy egy 95 éves embernek már rövidre vannak szabva a napjai, de Ő egy olyan aktív, szellemileg friss és erős ember volt, akinek még dolga van itt, a Földön, hogy esetében nem hittük el a világ végességét. Nem olyan rég még legújabb könyveinek bemutatóját tartotta a Könyvtárban. Mivel dolgoztam és nem tudtam elmenni a bemutatóra, Lehel feleségével, Hanneloréval együtt meglátogatott a Fürdőben. Egyikünk sem tudta, de ez volt az utolsó találkozásunk. Az utolsó azon számtalan együttlét után, ami az elmúlt harminc évben volt. Felsorolni sem tudnám, de az első örökre emlékezetes marad. A legelső.
A ’90-es évek legelején a hivatalban keresett meg egy jólszituált úriember. Kimért, de mégis közvetlen, jóhumorú, de mégis komoly, idős és mégis fiatalos, a szó legnemesebb értelmében arisztokratikus viselkedésű és megjelenésű, kivételes személyiséget ismertem meg benne. A kérése az volt, hogy segítsem őseinek a Bolza-kriptába történő visszatemetését. Ez minden zökkenő nélkül meg is történt. Innen indult barátságunk, amit megtisztelőnek tartok.
Ezer szál kötötte Szarvashoz. Néhány évet itt végzett, a gimnáziumban, mint magántanuló. Nagybátyja – Bolza Pál – fiaként szerette, a nyarakat nála töltötte. Aztán jött a II. világháború, a kisemmizés, a börtönévek. Soha nem bocsátotta meg „ezeknek”, hogy ugyan az életét meghagyták, de lelkét megtörték. Sokszor kértem tőle: – Lehel! kiadtad már magadból, amit a kommunistákról gondolsz, most már a családról írj! Amit csak Te tudsz. Azt mondta, hogy nem lehet elégszer figyelmeztetni az embereket, vigyázzanak, mert „ezek” arra várnak, hogy újra hatalomra kerüljenek. És akkor jaj lesz az országnak, a jövőnek. Ebben engesztelhetetlen és tántoríthatatlan volt. Emlékezetes volt az ’56-os forradalom 50. évfordulója, ami mintha igazolta volna Lehel hozzáállását. Mondta is, hogy: – Na látod! Erről beszéltem! Az évfordulón Szarvason Hannelore kiállítása volt látható, aki megörökítette az akkori aktualitásokat: vérző emberek, kilőtt szem, elkötött harckocsi. Lehel mélyen hívő katolikusként tudta, hogy megbocsátás csak azután van, ha előtte megtörténik a bocsánatkérés, a bűnbánat. Ami nem történt meg.
Sok közös emlék tolul fel bennem most, rendezetlenül. Felvillan a néhány évvel ezelőtti vállcsont-ficama. Csabára a baleseti ügyeletre mentünk, ahol az orvos fájdalomcsillapítót akart neki adni, a csontok visszaigazítása előtt. Elutasította, mondván: – Tudja is ez, milyen a gúzsbakötés?! Azt is túléltem. Ezt is túl fogom. És zokszó nélkül tűrte a beavatkozást.
A másik, rá jellemző eset volt, amikor Tiszakürtön, a rendszerváltozást követően a lakosság megijedt, hogy visszajön a gróf és „kikárpótolja” előlük a legjobb földeket. Lehel ellenben azt kérte, hogy neki a legrosszabb fekvésű és minőségű földeket adják. Tisztában volt azzal is, ha be akarták csapni, ha nem akartak, vagy kevesebbet akartak fizetni. Nevetve mondta, hogy: – Ezek engem bolond grófnak néznek, hülyének! De azért nem hagyott magából hülyét csinálni. Felemelő pillanat volt, amikor Tiszakürtön, a családi kriptánál a Koronaőrség tisztelgett édesapja, a koronaőr-parancsnok emléke előtt. Lesújtó pillanat volt, amikor nem engedték be régi lakhelyükre, a település mai szociális otthonába. Nem értette, miért félnek, mit féltenek tőle?
Kedves emlék marad, amikor megkértek, hogy szerezzek nekik egy kuvasz-kölyköt. Előbb próbáltam lebeszélni őket, mondván, hogy ez a fajta nem szobakutya, nagytestű, nagyerejű, mondhatni egy csőre töltött fegyver a lakásban. Főleg Hannelore volt hajthatatlan, ragaszkodva ehhez a magyar fajtához. Csodák csodájára kezesbáránnyá vált a vilgágyőztes szülőktől származó Brika, aki egy osztrák folyóról kapta a nevét. Családtagként kezelték, pedig felcseperedve ő is okozott néhány csonttörést a gazdáknak, amikor biciklist látva elrántotta sétáltatóját. (A bicikliseket nem állhatta, márpedig Bécsben elég sok a biciklis.)
Emlékszem az első két Bolza-találkozóra, melyek szervezésben sokat segített, hiszen ő ismerte legjobban a családot. Együtt terveztük a harmadik Bolza-találkozót is, a 300 éves ünnepségek részeként. Amikor kiderült, hogy ennek megrendezése bizonytalanná vált, nagy fejtörést okozott, hogy miként mondjam meg Lehelnek. Ettől, sajnos megkímélt a sors, de remélem, hogy a találkozó létrejön, melyen az Ő emléke előtt is tiszteleghetünk. Nem beszélve a Bolzáknak és a felmenő Harruckern családnak a Szarvasért végzett munkásságáról, ami szintén elismerésre méltó.
Az elmúlt 30 évben a kedves idős házaspár – kisléghi Nagy Lehel és Hannelore Sterrenberg – úgyszólván városképi jelentőségű lett Szarvason. Mindenütt tiszteletet sugárzó figyelmet kaptak, amerre csak jártak. Az állatpatikában, a kutyakozmetikusnál rendszeres kuncsaftok voltak. Tudták hol kapják a legfinomabb kávét, süteményt. Halottak napja előtt a virágbolt vásárlói között találtuk őket is, s nem mulasztották el ittlétükkor meglátogatni a parókiát sem. Tóth István órásmesternél is rendszeres vendégek voltak. Nem is csoda, hiszen nem lehetett olyan kívánságuk, amit a jókezű szarvasi mester ne teljesített volna, legyen az órajavítás, ékszer-reparáció, sőt Lehelnek még a kedves töltőtollát is rendebehozta. Aki látta őket Szarvason, soha nem felejti: Hannelore a törékenyen elegáns nő, Lehel sétabotjával, zöld kalapjában, a hozzá illő felöltőben és a nagy fehér kutya. Mindenki láthatta, hogy nem akárkik. Bizony, nem akárkik!
Engem a sors ajándékaként barátjukká fogadtak. Azt csak remélem, hogy férje halála után Hannelore sem szakítja meg a kapcsolatát városunkkal, azt viszont tudom, hogy Lehel velünk lesz ezután is, drukkolva szeretett Szarvasának.
Isten veled, Lehel!
Szarvas, 2022. február 23.
Dr. Demeter László
Kisléghi Nagy Lehel február 7-én Bécsben, otthonában hunyt el.
Temetése Tiszakürtön, március 4-én lesz.