Régi álma vált valóra, árulta el Molnár Ábel, amikor hazaérkezése után legutóbbi expedíciójáról, illetve az azt megelőző felkészülésről kérdeztük. Évek óta tervei között szerepelt már a Föld legmagasabb vulkánja, az Ojos del Salado a maga 6893 méterével. Visszagondolva nem is baj, hogy tavaly nem valósult meg az expedíció, mert így utólag már tudja, hogy akkor még nem állt készen. “A sors akarta így. Az Ojos del Salado már egy másik szint”, mondta a szarvasi hegymászó, majd rátért a felkészülés részleteire.
A fizikai felkészülést illetően a december leginkább gimnasztika edzésekkel, a január pedig több száz kilométer lefutásával telt. Az expedíciónk magánszervezésű volt, azaz mi magunk raktuk össze a menettervet és intéztünk mindent. Óriási segítség volt számunkra dr. Nagy Balázs geográfus, aki több mint tíz éve foglalkozik klímakutatással az Ojos del Saladon.
Milyen volt az oda- és a visszaút?
Február 7-én volt az indulás, és a hónap utolsó napján érkeztünk haza. Minden kaland a kis pirossal kezdődik, ez természetesen most sem volt másképp. Budapestről repültünk Chile fővárosába, Santiagoba. Innen már terepjáróval utaztunk több mint 800 kilométert a Copiapó nevű bányászvárosba. Itt búcsúztunk el a civilizációtól kerek 11 napra. A covid miatt sok teendőnk volt, de átrágtuk magunkat a problémákon. Santiagoban az első napot a szálláson kellett eltöltenünk, ugyanis vártuk a repülőtéri PCR-teszt eredményét…
A hazautunk sem volt zökkenőmentes, ugyanis törölték a járatunkat, emiatt egy nappal később tudtunk csak repülni.
Milyen volt a mászás?
Az első komolyabb akklimatizációs kör a Mulas Muertas (5910 m) hegyen volt, itt megközelítőleg 5000 méteres magasságig túráztunk. Másnap megmásztuk a chilei-argentin határon magasodó Nevado San Francisco (6016 m) hegyet. Ötfős csapatunkból hárman értük el a csúcsot, Balázzsal mi lettünk a hegy második magyar megmászói.
Január végén volt egy nagy havazás a térségben, így tudtuk, hogy nehéz mászásra kell készülnünk. Az Ojos del Saladon a csúcstámadás napja volt a legnehezebb, a végkimerülés határait feszegettem. 60, időnként 70 kilométer per órás szél, -25 fokos hőérzet, ráadásul megfagyott minden vizem, az egyik kulacsot még szét is repesztette a jég…
A sikerességi arány 20-25 százalék, legtöbben a kráterperemről fordulnak vissza, mert ott éri az embert egy mentális sokk. Addig is rettenetesen fárasztó a mászás, de amikor odáig feljut valaki, akkor hirtelen elé magasodik az az óriási csúcstömb. Térdre rogytam, és perceken át csak fulladozva bámultam a tömböt. Te jó ég! Ez még legalább 1,5 óra…
Mit éreztél, mikor a csúcson szétnéztél?
Február 20-án délután 14 óra 12 perckor léptem fel a legmagasabb pontra egy majd tízórás, eszméletlenül fárasztó mászás után. A panoráma leírhatatlan, az Andok hatezres csúcsai magasodnak mindenfelé, ameddig a szem ellát. A Nevado San Francisco csúcsán nagyon boldog voltam, hiszen ez lett életem első hatezrese. Az Ojos del Salado csúcsán viszont halálfélelmet, ami egészen új érzés volt. Elmaradt az örömködés, nem tudtam lesz-e elég erőm a visszaútra.
Aztán megcsináltuk a képeket, Balázs és Sebastián elvégezték a műszerekkel kapcsolatos feladatokat, és indultunk is lefelé. Sötétedés előtt mindenképpen le kellett érnünk a Tejos táborhelyre.
Tulajdonképpen csak itthon tudatosult bennem az, hogy feljutottam a világ legmagasabb vulkánjának csúcsára.
Mi a következő?
Remélhetőleg még az idén lesz egy V7S kaland, azonban egyelőre nem árulhatom el hogy a hátralévő két vulkánból melyik lesz a következő. Óriási köszönettel tartozom az expedíció arany fokozatú támogatójának, a Hervis Sports Magyarországnak!
