„Ha a történelem valóban az élet tanítómestere, és ha tényleg van történelmi szükségszerűség, akkor mi szükség volt a múlt században a két világháborúra? Az, hogy az emberiség megtanulja mindörökre, hogy a második háborúval soha nem szerezhetjük vissza azt, amit az első elvett.” – idézte Fazekas István költő gondolatait Hodálik Pál megyei önkormányzati képviselő, térségi tanácsnok Szarvason, január 13-án, szombaton délután az Ótemetőben tartott megemlékezésen. Hozzátette, hogy nem tanulunk a történelemből, mert a II. világháborút követően újra háború dúl Ukrajnában, korábban háború dúlt a volt Jugoszlávia utódállamai között, s a világban is legalább kéttucatnyi helyen háborúznak.
A magyar történelem egyik leggyászosabb eseményére, a Doni áttörésre emlékezve a szarvasiakat az önkormányzat és a Történelmi Emlékút Alapítvány nevében Szenes János kuratóriumi elnök köszöntötte, majd Hodálik Pál fűzte tovább gondolatait, miszerint mi, magyarok szerencsések vagyunk, mert nem kell közvetlenül tapasztalnunk a háború szörnyűségeit.
A politikusi összefoglaló után történelmi, hadtörténeti összefoglalót Szenes János tartott, majd megemlékezett a napokban elhunyt Kepenyes Györgyről, akinek édesapja visszatért a doni pokolból, s aki ennek okán is rendszeres résztvevője volt a három évtizede kezdődött szarvasi emlékezéseknek. Családja kezdeményezésére áll az Ótemetőben Kepenyes Pál alkotása, ami azt a pillanatot formálta maradandó anyagba „Amikor a testből elszáll a lélek”. Szokása szerint Szenes János felidézte több szarvasi doni katona emlékét: Alexa Jánosra, Dell Antalra, Poroszlai Imrére, Petyó Pálra, Laborcfői Györgyre, Fabó Pálra, Kelemen Pálra, Hodán Lajosra, Ungár Sándorra emlékezett a következő szavakkal: – Megállták a helyüket, teljesítették a parancsot.
Horváth Z. Olivér evangélikus lelkész fohásza dalban kérte: A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram halld meg hangomat!”
Mielőtt az emlékezés koszorúit és mécseseit elhelyezték volna a szobor talapzatánál, Szenes János ismét felidézte Kepenyes György alakját, aki egykor egy térképvázlatot adott neki, ami az 1943-as doni arcvonal egy részét örökítette meg, ezt használta az In Cervino Monte c. regénye 49. fejezetének megírásakor.
A megemlékezés a koszorúzást követően a Szózat hangjaival ért véget.
Részlet Szenes János In Cervino Monte c. regényéből
XLI. „Felettünk lángol az ég”
1943. január 16., este. Farkasordító hidegben, mínusz harminc alatt vonszolja maradványait a Magyar Királyi 2. honvédhadsereg. Teljes összeomlás előtt, a nagy Don-kanyar mögött. Tíz-tizenötszörös szovjet erők ellenében harcolnak katonáink ezerötszáz kilométerre Magyarországtól! Az olasz Alpini hadtest Tridentina hadosztálya már napok óta visszavonul. A magyar arcvonalon már több mint száz kilométeres az orosz áttörés. Ahogy a Krónikás írja: „Január 16-án a Cramer hadtest a 26. német és magyar 1. páncélos hadosztállyal támadást indított Volcsje falu elfoglalásáért. A kialakult helyzetben ez a korlátozott célú vállalkozás is sikertelen maradt. Erről értesülve vitéz Jány Gusztáv vezérezredes hadseregparancsnok úgy látta, itt az utolsó pillanat a VII. hadtest és az 1. páncélos hadosztály visszavonulására. Ki is adta az előzetes intézkedést, majd jelentette a B hadsereg-csoportnak: amennyiben 20 óráig más parancsot nem kap, elrendeli a két magasabb egység visszavételét. Este 19.55-kor megkapja a választ: a VII. hadtest utolsó emberig védje állásait, az 1. páncélos hadosztály pedig marad a német Cramer-hadtest alárendeltségében. Egység-parancsnokai ezzel a megjegyzéssel kapják Jánytól a döntést: »A legkíméletlenebb rendszabályokkal kell megakadályozni, hogy egy ember is hátrajöjjön. Csak meghalni lehet, de hátrálni nem!«”
Agónia. A 2. magyar hadsereg részekre szakadva. A III. hadtest a 9., 6. és 20. könnyű hadosztályok maradványaival minden összeköttetéstől elvágva, körkörös védelemben. A IV. hadtest 13. és 10. könnyű hadosztálya Osztrogozsszkba vonul vissza és ott a 168. hadosztállyal körülzáratja magát. Szintén oda ígyekezne a Cramer-hadtest is, de a hidegben nem indulnak a páncélosok, a lövegtornyok befagyva, a hidegtől dermedt kezelők harcképtelenek. A 7. könnyű hadosztály maradványai Sztarij Oszkol faluban gyülekeznek, a 2. repülődandár földi részei llovszkojeban rendezkedtek be földi védelemre.
A repülődandár híradó zászlóaljában harcol a szarvasi vitéz Laborcfői György tizedes. Egy golyószórófészek melletti hevenyészett bunkerban kuporog. Mély a hó. Kilométerekre orosz torkolattüzek csapnak fel. Huszonnégy éves Gyurkánk hazagondol, a tavalyi nyárra. Hirtelen a szarvasi vasútállomás képe villan elé, amikor beugrottak a vagonokba. Alexa Jancsi a kerékpáros utászokhoz vonult be. Dell Tóni a 31/II-es zászlóaljhoz, Fabó Pali az 53/I-es zászlóaljba, Melis Jankó a Ill. zászlóaljba. Azután ott volt még Molnár Pali, Petykó Pál, Simkó Pista és Tomka Pali. Róla tudja, fogatolt tüzér lett a VI. vonatosztálynál. A minap pedig mintha Poroszlai Imrét látta volna futni az 53-as zászlóaljjal Trosztyanka falu alól. Talán.
– Istenem, milyen vidáman énekeltünk akkor együtt utoljára Szarvason – mondja szinte félhangosan magának a tizedes. – „Szél viszi, viszi messze a fellegeket, felettünk lángol az ég, Nyújtsd ide, kedves a kiskezedet, ki tudja látlak-e még? Kit tudja, ölel-e az én karom? Ki tudja, csókol-e a szád még angyalom? Ki tudja, mely nap is, mely hajnalon indul a század tovább…”
– Tizedes úr, még tud énekelni? – vacogja mellette Horváth honvéd. Csupa láz, szemében őrült éhség lobog.
– Semmi, semmi bajtárs, csak egy otthoni kép kapott el.
Otthon? Honnan sejthetnék, milyen őrületeket írnak az itthoni lapok. Ma éppen, január 16-án a Pesti Hírlap így lelkendezik a hátország népének: „A szovjet erők nagy lendülettel elindított támadásai a magyar és német csapatok ellenállása következtében ki sem bontakozhattak. A magyar arcvonal egyetlen pontján betört ellenséges csapatokat már a támadás megkezdésének másnapján megsemmisítették.”
Egy fanatikus tábori pap pedig napokkal előbb ezt lelkendezi a Nemzeti Újságban: „A Potudanyra és a Donra omló szél ma titkokat mesél. Ráhajol a magyar őrszem és hallgatja. Bölcsődal, otthoni tájak édes muzsikája, valami csodálatos varázslat szent éneke zsong benne, s amíg hallgatja, arca áhítatossá, nemessé szépül, aztán még keményebbre fogja fegyverét. Rajtunk is hófehér köpeny van, ahogy szétszéledünk az árkokban, de szívünkön az Isten csókját visszük… A rózsás kis istenkacsók megsimogatják ezeket itt és azokat otthon… a kicsi istenkéz férfikézzé nő, mely erős és nagy lesz, és ostort is fon, hogy a kufárokat kiűzze a templomából. S erejével a mi katonáink kezét is keménnyé teszi, s megáldja fegyvereinket győzelemmel.”
Jön a hajnal. Jány elrendeli: a VII. hadtest – igazodva a Cramer-hadtest mozgásához – kezdje meg a visszavonulást Karpenkovón át Osztrogozsszkba. Ám a döntés elkésett…
Itt, llovszkoje falunál ádáz harc folyik délutánig. Véres havon, hevenyészett magyar lövészárkokon dübörögnek át a T34-es szovjet harckocsik. Laborcfői parancsot kap, hogy bajtársaival a híradózászlóalj töredékeivel törjön ki Podszerednoje falu irányába. Szakad az ég a tűzpárbajban. A koszló szürke égbolt alatt térdig érő hóban vonszolnak magukkal Laborcfőiék egy tábori tarackot. A martalékot fel kellene robbantani, de már nincs rá emberük. Elfagyott tagokkal vonszolja magát a maradék szakasz. Hóhér-kegyetlenségű a hideg.
– Ne hagyjatok itt – hallik innen-onnan a lánctalpak és gránáttölcsérek szabdalta hóbuckák közül. Még egy-két hörgés, azután semmi. Feltámad a szél, a kavargó hó korbácsolja az osztagot. Végre lelnek egy magyar tüzelőállást Podszerednoje határában. Ritkás ligeterdő a falu szélén. A túloldalról kéretlen géppuska-golyószóró zápor zúdul a mieinkre. Megszólal a magyar tarack is. De tucatnyi szovjet páncélos tüze zúdul rá. Cafattá lövik a kezelőkkel együtt. Laborcfői tizedes sorozatot kap a mellébe. Egy pillanat alatt átfut szemén egy-két filmkocka: Szarvast látja még. Történelemórán ül, Nádor tanár urat hallgatja a Vajdában. Azután cserkésztáborba készíti a hátizsákját… szülői ház… fociznak valahol… azután az ótemplom harangja csendül egy régi karácsonyból… vége.
– Tizedes úr! – jajdulna mellette Horváth honvéd. Elesik, őt is találat érte. Vitéz Laborcfői György később, hónapok múltán posztumusz kisezüst vitézségi érmet kap. Tíz, meg tízezer bajtársával együtt esett el a Donnál.
Mi történt szarvasi barátaival, akikre emlékezett? Álljon itt az idők végeztéig néhány hős adata:
Alexa János honvéd (Szarvas, 1908. 08. 14.), 154. kerékpáros utász század, édesanyja neve: Bobras Zsófia, hősi halált halt: 1943. 02. 22. Halálának és temetésének helye: Volotkova-Gyevica.
Dell Antal honvéd, (Szarvas, 1909. 06. 10.), 31/II. zászlóalj, édesanyja neve: Nebli Julianna, hősi halált halt: 1942. 12. 10. Halálának és temetésének helye: Korotojak.
Fabó Pál honvéd, (Szarvas, 1907. 05. 30.), 53/I. zászlóalj, édesanyja neve: Velki Katalin, hősi halált halt: 1942. 10. 09. Halálának és temetésének helye: Verhi Marki.
Vitéz Laborcfői György tizedes (Szarvas, 1919.11.25.), 2. repülődandár, híradó zlj., édesanyja neve: Gabát Anna. Hősi halált halt: 1943. 01. 19. Halálának helye: Podszerednyeje. Posztumusz kisezüstvitézségi érmet kapott.
Melis János tartalékos honvéd, (Szarvas, 1918.), 3/III. zászlóalj, édesanyja neve: Farkas Anna, meghalt: 1943. 02. 15.
Molnár Pál honvéd, (Szarvas, 1920. 06. 23.), 23. gyalogezred, édesanyja neve: Szuhaj Erzsébet, hősi halált halt: 1942. 09. 07. Halálának és temetésének helye: Arhangelszkoje.
Petykó Pál tizedes, (Szarvas, 1918. 06. 20.), 23/11. zászlóalj, édesanyja neve: Raksa Mária, hősi halált halt: 1942. 09. 09. Halálának helye: Storoshewoje. Temetésének helye: Novo Uszpenka. Posztumusz bronz vitézségi érmet kapott.
Poroszlai Imre honvéd, (Szarvas, 1920. 09. 05.), 53/1. zászlóalj, édesanyja neve: Debreceni Eszter, hősi halált halt: 1943. 01. 19. Halálának helye: Podszerednyeje.
Simkó István honvéd, (Szarvas, 1914. 10. 01), 51. gyalogezred, édesanyja neve: Varga Anna, meghalt: 1943. 01. 16.
Tomka Pál (Szarvas, 1894. 02. 17.), VI. fogatolt vonat osztály, édesanyja neve: Medvegy Zsuzsanna. Hősi halált halt: 1943. 02. 06. Halálának helye: Sevcsanka. Temetésének helye: Pecsanaja. Posztumusz bronz vitézségi érmet kapott.
Sorolhatnánk tovább: Kelemen Pál ütközetben eltűnt, Kadáncz Lajos géppuskás eltűnt…
Tatai László
