Postafiók
Miért most írok és miért én írok…? A megtorpanó pillanat hónapok óta sűrűsödik az íróasztalon, a kurzor percek óta üresen villog a McBook képernyőjén. Retinatágító perc-félelem. Csupán szavak. Csupán felfeslő szavak, eszközök a gondolatok formába öntésére. Beszélgetni szeretek. Nem megemlékezéseket írni. Önmagunkba haló szótövek… 2023. októbere óta.
Ballonkabát, ősz szakáll, és szélfésülte haj, apró befelé lépő gondolat. Magam előtt látom most is a szarvasi festményben, ahogy magába rendeződve sétál, kezében szatyorral a költő, a gondolkodó. „Kántor Zsolt író, költő. 1958-ban született Debrecenben. Korábban a Tevan Kiadó igazgatója, a Bárka főszerkesztője. Jelenleg a Csabagyöngyében vezeti a Junior Novellakört. Legutóbb megjelent kötetei…” Nézem a szerzői kártyáját. Az utolsó váltott e-maileket, a szelíd szavait, a „Kedves Barátom!”… kezdte az e-mailjét, a lélekbe mártott tollszár, amelyből visszanéz a vers, a gondolat. Zsoltosan vág, megnyugtatóan önmarcangol. Kiegyensúlyoz. A szavak mámora. A szavak szerelme. Finoman fűszerezett gondolat-varázs. Metszetek. Rajzok… Lírikus finomságok, lét-sebző filozófiai ajtó-nyitogatás.
Becsomagol a szoba sötétje, és velem szemben ül az időtlenség lassú múlásával, ahogy ránk kopog a szellem, és ki-be járkál bennünk az összeforrás, a tökéletesség elérhetetlen vágyakozása. Lét és lélekfonatok. Selyemfinomság borul ránk egésznapos Isten dicsérettel, hangulatkáprázatokkal, megreccsenő könyvespolcok nehezékével.
A sírgödörnél állva nem a fájdalom ami úrrá lesz rajtam, csak a nem találkozás nehezéke, a képből való eltűnés, és a versekben való bennünk lét. Mélység és magasság. Hidegség és lágyan simogató dallam. A kint és bent, a fent és lent végbemegy.
Sokan főszerkesztőként ismerték, sokan szarvasi, békéscsabai költőként, íróként, vannak akik bűnbakként, vannak akik meghurcoltként, hibázóként, hittel élőként, önszembenézőként és vannak, akik egyáltalán nem ismerték. Itthon sem. Mennyi mindenkit nem ismerünk itthon sem?
Mennyi irodalmi lenyomat, országos irodalmi folyóiratok megemlékezése, mégis valami lezáratlanság lengi körül azt a közel hatvanöt évet, amit maga után hagyva, a Békés megyei irodalom egy fontos alakja távozásával bennünk hagy.
A szavak mámora, szerelme. Finoman fűszerezett gondolat-varázslás. Mennyi lényegesnek látott és vélt lényegtelenség, ami körülvesz bennünket, de a Teremtő méretre pontosan mondja meg mit tettünk, miért tettük, miért nem tettük, és miképp tehettük volna. Másképp. Más kép. Nem a miénk lenne.
Frissen vágott szótövek, amelyek most egy sírt borítanak. Nem hervadnak… Az öröklétezés nemcsak egy hang, egy kép, hanem csupán egy hang, egy kép, egymásnak feszülő összecsiszolódások.
Talán a szembenézőket soha nem fogjuk úgy ismerni, mint a soha nem szembenézőket, de a valódiságunk, az anyagunk, benne a szellemünk, az elvarratlan szálak világát egy pillantás alatt szakadozó és felfeslő létértelemmé teszik…, és tovább sétálunk a képben, ahogy…
Ballonkabát, ősz szakáll, és szélfésülte haj, apró befelé lépő gondolat. A lét felfeslik, parányiságunk naggyá lesz, nagyságunk parányivá, és újabb szótövek, virágok nyílnak a felöltözött pillanatban.
Elment egy szarvasi ember, egy szarvasi költő, egy folyóirat alapító, egy valamikori szerkesztő, egy apa, egy férj, egy hűséges és alázatos alkotóember, aki tudott szembenézni, tudott itthon lenni, tudott otthon lenni, és tudott bocsánatot kérni. Mint megannyian nem. Máig sem.
Nézem az e-mailem, ahová Zsolt két e-mail címről is írt rendszeresen, de már nem fog. A verseskötetei a könyvespolcon…, olvasni fogják, mert olvasni kell őket. Értőn olvasni. „A megbocsátás a sebbe nő.” És miért vártam eddig az írással? Mert arra vártam írni fogsz…
A beteljesedés márpedig csak egy festmény. Bár szerinted nem. „Fogalmak egymásba feszítése, szívedbe gravírozott szimmetria.” Isten precíz terve szerint sétálunk tovább… A képbe.
Bíró Gyula
