Postafiók
A nagyméretű tokfajok ivarérése különösen lassú, a viza esetében ez akár 20 év is lehet. A MATE AKI Halászati Kutatóközpontjában idén november utolsó hetében került sor a génbanki viza állomány lehalászására és ellenőrzésére, melyet a szarvasi Vajda Péter Gimnázium tanulói is megnézhettek. A halászat során az egyedi azonosítóval ellátott egyedek tömegét megmértük, genetikai hátterük vizsgálatához szövetmintát vettünk, ivarszerveik fejlettségi állapotát ultrahang-diagnosztikai módszerrel vizsgáltuk. Az ivari érést tanulmányozó vizsgálat eredményei a 70 kilót meghaladó egyedek tekintetében igen biztatóak, így terveink szerint 2025 tavaszán a Halászati Kutatóközpontban először végezzük el a vizák mesterséges szaporítását.
A viza (latinul Huso huso) a tokfélék családjába tartozó, Magyarországon őshonos faj, a Duna egykori élővilágának legnagyobb édesvízi vándorló életmódú hala. Élete során akár 10 000 kilométert is megtehetett, amíg a Duna hosszanti átjárhatósága ezt lehetővé tette. Ez a különleges faj nemcsak hatalmas méretével, hanem évezredekre visszanyúló történetével és ökológiai jelentőségével is kiemelkedik. A viza az egyik legősibb halfajok közé tartozik (tokfélék), amelyek 200 millió éve léteznek, még a dinoszauruszokat is túlélték. Testhossza elérheti a 7 métert, tömege pedig a 1500 kilogrammot. Az akár 100 évet is megélő vizák Magyarországon egészen a 20. századig jelentős szerepet játszottak a halászatban, azonban mára a legtöbb tokfélével együtt a kihalás szélére sodródtak. Ehhez több oldalról járult hozzá az ember: a túlhalászat, a vizek szennyezése mellett a folyókra épített gátak és vízerőművek (pl. Vaskapu) gátolják a folyók felsőbb szakaszaira történő vándorlásukat, akadályozva ezzel a korábbi ívóhelyek felkeresését. Az értékes kaviárért folytatott versenyszerű intenzív halászat úgy meggyérítette a populációkat, hogy azok nem képesek természetes úton fenntartani magukat. A viza ma már a kritikusan veszélyeztetett fajok között szerepel a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) listáján és 1988-tól Magyarországon is a védett fajok közé tartozik. Az utolsó dokumentált vizafogás a Tiszából 1959-ben volt Tiszalöknél, a Dunából pedig 1987-ben Paksnál történt, egy 180 kg-os példányt fogtak, tehát lassan negyven éve nem került elő ez az óriás a természetes vizeinkből. Gyakorlatilag kihaltnak tekinthető a Duna hazai szakaszán. A lenyűgöző, ősi külsejű vizák a magyar néphagyományban és irodalomban is megjelentek. Egyes mondákban és történetekben a Duna hatalmas halai a természet és a folyók misztikumát szimbolizálják. A viza Magyarország történeti és ökológiai örökségének része, amelynek megőrzése és helyreállítása nemcsak biológiai, hanem kulturális szempontból is kiemelten fontos.
A HAKI 1988-ban kezdte meg különböző tokfélék egyedeinek begyűjtését, mesterséges fenntartását. Természetes állományaik rehabilitációjának egyik legfontosabb feltétele a génkészletük génbankokban való megőrzése. Jelenleg a MATE AKI szarvasi telephelye, a HAKI ad otthont a tokfélék élő génbankjának, amelyet a Halászati Kutatóközpont munkatársai kutatási, természetvédelmi, valamint oktatási célból tartanak fent. Az akvakultúra-termeléssel kapcsolatos kutatások eredményeinek köszönhetően a tokfajok mesterséges szaporítási-, valamint ivadéknevelési technológiája mára kidolgozottá vált. Így ezek gyakorlati alkalmazásával a tokfélék génmegőrzésén keresztül a HAKI folyamatos állományrehabilitációs tevékenységet is folytat (kecsege, illetve a közeljövőben vágótok visszatelepítése a Duna hazai- és külföldi szakaszain). Különböző nemzetközi fajvédelmi programokhoz, illetve projektekhez kapcsolódva (pl. LIFE Boat4Sturgeon projekt) lehetővé válik a jövőben a vizák természetes állományának utánpótlása, mesterséges szaporításból származó és természetközeli módon nevelt ivadékállomány visszatelepítésével.
MATE AKI Halászati Kutatóközpont, HAKI
