Newjság
Történelmi falak között, a városi önkormányzat és az egyházak képviselőinek összefogásával ünnepelték augusztus 20-át Szarvason. A helyi Evangélikus Ótemplomban tartott ökumenikus istentiszteleten és ünnepségen Hodálik Pál polgármester, Liszkai Tamás katolikus plébános, Lázár Zsolt evangélikus lelkész és Pentaller Attila református lelkész gondolatai rajzolták ki a megmaradás, a szorgalom, a belső tisztulás és a közösségi felelősségvállalás közös ívét.
Hodálik Pál polgármester: Tessedik öröksége, a szorgos kezek és a biztos jövő
Hodálik Pál polgármester köszöntőjében kiemelte: különleges és felemelő érzés a város szívében, a Tessedik Sámuel által emelt Ótemplom falai között ünnepelni. Rámutatott, hogy amikor belépünk e történelmi hajlékba, nemcsak az ódon falak és a patinás fagerendák csendje érint meg bennünket, hanem a megmaradás élő csodája is. Tessedik egykor hitből, tudásból, elszántságból és kemény szorgalomból épített itt jövőt a semmiből. Ismerte a földet, ismerte az embert, és hitt abban, hogy a tudás és a közösség ereje még a legnehezebb időkben is megtart – pontosan úgy, ahogyan ezer évvel ezelőtt Szent István királyunk is tette, amikor kijelölte a magyarság helyét Európában.
„Augusztus 20-a a mi közös gyökerünk. A bizonyíték arra, hogy a történelem viharaiban – tatárok, törökök, háborúk és gazdasági nehézségek, áradások és perzselő szárazságok közepette – a magyarság nemcsak túlélte a megpróbáltatásokat, de képes volt újra és újra gyökeret verni” – fogalmazott Hodálik Pál.
A polgármester hangsúlyozta, hogy a megmaradás soha nem volt magától értetődő: az államalapító bölcsessége abban rejlett, hogy tudta: egy nemzetet nem a kőből emelt várak, hanem a közösség ereje, a közös értékek és az egymás iránti felelősség tartanak meg.
Itt, az Alföld szívében, a Körösök partján, a történelmi Magyarország közeppontjában, Szarvason pontosan értjük e szavak súlyát. Mezővárosként a mi életünk, a mi mindennapi ritmusunk ezer szállal kötődik a földhöz, az elvetett maghoz, az esőhöz, a napsütéshez és az elvégzett munkához. A föld nem csal meg: azt adja vissza, amit belefektettünk.
Az új kenyér üzenete
Ma, amikor a hagyományaink szerint az új kenyeret ünnepeljük és áldjuk meg, nemcsak az egy esztendő terméséért adunk hálát, hanem azokért a dologidőben megfáradt, szorgos kezekért is, amelyek nap mint nap megdolgoznak a mi mindennapi betevőnkért.
Az új kenyér a legtisztább és legszebb szimbólumunk. Arra emlékeztet bennünket, hogy a ropogós, illatos kenyérhez számtalan különálló búzaszemre van szükség, amelyeket a malom és a kemence forró tüze kovácsol egyetlen tápláló egységgé.
A polgármester rámutatott: ugyanígy vagyunk mi is itt, Szarvason. Különbözőek vagyunk, sokfélét gondolunk a világról, más-más úton járunk a hétköznapokban, de amikor a városunkról, a gyermekeink jövőjéről, vagy éppen a bajba jutott szomszéd megsegítéséről van szó, az összefogás a kovász, amely minket egyetlen erős közösséggé formál. Ha van közös hitünk, ha képesek vagyunk egymás felé nyújtani a kezünket, akkor Szarvasnak nemcsak dicsőséges múltja és munkás jelene van, hanem sziklaszilárd, biztos jövője is.
Liszkai Tamás katolikus plébános: Szent István egyetemes mércéje Kelet és Nyugat határán
Liszkai Tamás katolikus plébános beszédében eloszlatta azt a gyakori tévhitet, miszerint Árpád-házi Szent István tisztelése kizárólag a katolikusok belügye lenne.
Kiemelte, hogy a katolikus egyház mellett 2000. augusztus 20-a óta a keleti ortodox egyház is szentként tiszteli I. István magyar királyt. I. Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárka 2000-ben hirdette ki hivatalosan a tiszteletét a görögkeleti egyházak számára. Mivel István még az 1054-es nagy egyházszakadás (szkizma) előtt élt, így állást sem foglalhatott arra vonatkozólag, miként értékelné azt. Másrészt István mind a latin, mind a görög szerzetesrendeknek egyenlő joggal biztosította a letelepedést és a működést a Magyar Királyságban (például Veszprémvölgyben és Oroszlánoson). Vagyis a bizánci rítusú közösségek szabad vallásgyakorlati jogban részesültek – mondhatni, István biztosított egy „ős-türelmi rendeletet” az eltérő, mégis egységben álló rítusok önálló jogkörű gyakorlásához magyar földön.
A plébános hangsúlyozta, hogy nincs értelme rekonstruálni vagy megítélni azt sem, miként viszonyult volna a reformációhoz. István egyszerre volt nagyszerű reálpolitikus és evangéliumi hiteles ember: imádságos, erkölcsös, igaz férfi. Keresztény vagy keresztyén, valójában mindegy: Jézus-követő.
A döntések teszik az embert szentté
Biblikus hitvallásában, morális következetességében, az állam és társadalom értelmezésében, a személyes alázat és szelídség megélésében olyan ember, aki mindannyiunk számára mérce, példa, szimbólum és vátesz marad: hit, hitelesség és hihetőség!
Valaki, aki nem megoszt, hanem egységet képvisel. Aki nem egy megalkuvó közös nevező, hanem tekintély és mérték. Vezér és erő. Jövőbelátó próféta és törvényalkotó, nyers, de igazságos, és az ártatlanokat védelmező uralkodó.
„István – még királyként is – csak egy ember volt, egy közülünk. A döntései tették szentté. Hiszen mindnyájan embernek születünk, de szentnek nem. Az életszentség a munkánk gyümölcse” – mutatott rá Liszkai Tamás.
Kiemelte: István sem volt tökéletes. Életszentsége – ahogy mások esetében sem – nem a tökéletesség szinonimája, hanem a szándék, a cél, az akarat és a hit megnevezése. Ahogy király és koldus esetében sincs különbség: csak ember van, és ebben mindnyájan egyek vagyunk.
Lázár Zsolt evangélikus lelkész: Emberi munka, isteni gondviselés és imádság a békéért
Lázár Zsolt evangélikus lelkész igeszolgálatában arra emlékeztetett, hogy augusztus 20-án a kenyérért és a hazáért adunk hálát. Mindkettő olyan ajándék, amelyet könnyű természetesnek vennünk, pedig egyik sem magától értetődő.
Rámutatott, hogy az idei nyár rendkívüli forrósága és szárazsága is emlékeztetett bennünket arra: az ember vethet, dolgozhat és tervezhet, de az élet végső soron nem a mi kezünkben van. A kenyérben ezért egyszerre van jelen az ember hűséges munkája és Isten gondviselő szeretete.
Isten igéjét idézve („Közöttük lesz hajlékom, én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek” – Ez 37,27) hangsúlyozta: Isten közöttünk akar lakni – otthonainkban, gyülekezeteinkben, közösségeinkben és népünk életében. Ahol pedig Istennek helye van, ott a másik embernek is helyet kell készítenünk.
„Ma különösen is szükségünk van erre. Könnyű egymástól eltávolodni, különbségeinket hangsúlyozni, egymást címkézni. Isten azonban közösségbe hív bennünket” – fogalmazott Lázár Zsolt.
A „nekünk” felelőssége és a kenyér megáldása
Amikor így imádkozunk: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, nemcsak önmagunkra gondolunk. Ebben a „nekünk”-ben benne van családunk, gyülekezetünk, hazánk, és benne vannak határainkon túl élő testvéreink is.
A lelkész meleg szavakkal könyörgött a békéért hazánkban, Európában és az egész világon, külön kiemelve a kárpátaljai és viski testvérek megőrzését, hogy imádságban és szeretetben hordozhassuk egymást.
A kenyér megáldásakor elhangzott: az áldás szálljon a földekre, a vető és arató emberi kezekre, az otthonok szeretetére és békességére. Az ünnep igazi tanítása, hogy nyissa meg a szívünket a szükséget szenvedők felé, és tanítson meg bennünket készségesen megosztani egymással mindazt, amit Istentől kaptunk.
Pentaller Attila református lelkész: Belső környezetszennyezés és a föld sóvá válása
Pentaller Attila református lelkész Ézsaiás próféta könyvéből kiindulva hangsúlyozta: „Még vár az ÚR, hogy megkegyelmezhessen, készen áll arra, hogy irgalmazhasson… És bár szűkösen adott kenyeret, és kimérte a vizet az Úr… Saját füleddel hallhatod a mögötted hangzó szót: Ezen az úton járjatok, se jobbra, se balra le ne térjetek!”
A lelkész rámutatott: az emberben van egy ősi lenyomat Istenről, hogy Ő létezik, kegyelmes és irgalmas. Sokan a bajban ezért kiáltanak Hozzá akkor is, ha egyébként mellőzik Őt az életükből. De a tudás-lenyomat – amit csupán sejtek Istenről – egészen más, mint ismerni Őt, azaz valódi közösségben élni Vele. A megélt közösségből származik ugyanis az a szilárd bizalom, hogy Isten meghallgat, amikor szűkös a kenyér és kimérve adják a vizet.
Ézsaiás szavait idézve („Tisztátalannak fogod tartani az ezüsttel bevont bálványaidat… Kihajítod azokat, mint valami undorító dolgot”) kifejtette: külső környezetünk megújulása valóban a belső környezetszennyezésünk felszámolásával kezdődik. Kivetni mindazt, amit régen bálványoknak neveztek – a hamis isteneket, akik szolgálatukat ajánlották, de közben uralmuk alá hajtottak bennünket.
„A mai ünnep kérdése nem az, hogy ad-e Isten esőt, megáldja-e kezünk munkáját, hanem az: kész vagyunk-e kihajítani mindazt, ami ide vezetett bennünket? Elhatározzuk-e, hogy nem akarunk bűnnel szennyezett kenyeret enni, nem akarjuk az erőszakoskodók borát inni, hanem úgy várjuk a változást, hogy közben mi magunk változunk meg?”
A kiszáradt földtől a zöldellő nemzeti parkig
Példaként A föld sója című filmet és Sebastiano Salgado életét hozta fel, aki szembesült azzal, hogy gyermekkora édenkertje öregkorára sivár pusztasággá vált. Átgondolták, milyen gazdálkodással lett sivárrá a táj, és elkötelezett munkával elérték, hogy a kietlen vidék újra kizöldült, visszatértek az állatok, és mára nemzeti parkká vált.
A lelkész rámutatott: a mi sivatagosodó környezetünk is zöldellő ligetté válhatna, ha elengednénk, kivetnénk magunkból a gazdagságra, dicsőségre és hatalomra való gőgös törekvésünket. Jézus mindezt visszautasította, szegényen és erőtlenül halt meg értünk a kereszten, hogy áldozata által megújuljon az életünk. Ő mondta: „Ti vagytok a föld sója.” Általa és Vele közösségben mi is azzá válhatunk, megízesítve elsivárosodó világunkat, bízva abban, hogy az Úr meggyógyítja népe sebeit és bőséges, tápláló kenyeret ad a föld terméséből.
