Newjság
2026. október 1-jétől lesz újra hivatalosan „megye” a vármegye, és „kormánymegbízott” a főispán.
Az Országgyűlés szeptember 8-án, kedden fogadta el a javaslatot 134 igen és 52 nem szavazattal; az ellenzék minden képviselője nemmel szavazott. A törvény címe: „A megye és a kormánymegbízott elnevezés alkalmazásával összefüggő egyes törvények módosításáról”. Alkotmányos alapja az Alaptörvény 17. módosítása, amelyet még júliusban hirdettek ki.
A hatálybalépés két lépcsős: maga a törvény a kihirdetését követő napon lép hatályba, de a jogszabályokban szereplő elnevezések átvezetése – vármegye helyett megye, főispán helyett kormánymegbízott – október 1-jétől válik általánossá. Egy kivétel van: a jogi személyek nyilvántartásáról szóló 2025. évi LIX. törvényben csak 2027. január 1-jétől történik meg az átírás.
Néhány további részlet:
- A javaslat 211 oldalas, tételesen felsorolja az összes érintett helyet; a „vármegye” szó 1294-szer, a „főispán” 102-szer szerepel benne. Nagyjából 180 törvényt érint.
- A névváltozás nem érinti a területi közigazgatás szervezetrendszerét, feladat- és hatásköreit.
- A hatásvizsgálat szerint az átnevezés 577 millió forintba kerül.
Gyakorlatban tehát október 1-jétől lesz újra Békés megye, Pest megye, és megyei kormányhivatal.
Vármegyék és főispánok
Volt egyszer, nem is olyan régen, egy országos hírnévre szert tett polgármester, aki szerette a históriát. Ha a kormánymegbízottal beszélt, csak úgy szólította: „főispán uram”. Eleinte tréfából, aztán már szokásból.
A kormánymegbízottnak megtetszett a dolog, így egy nap, egy hosszú tanácskozás végén, elmondta ezt a főispánosdit odafent. Odafent pedig bólintottak, mert ott is szerették a históriát.
Így lett a megyéből vármegye, a kormánymegbízottból főispán.
Nagy munka volt ez, de nem álltak meg félúton, ha már főispán, dukál a vármegye is. Kicserélték a táblákat az utak mentén, a fejléces papírokat a fiókokban, a pecséteket a széfekben. Az írástudók kétszáz törvényben javítgatták a szavakat, a számítógépes rendszerekben pedig hosszú éjszakákon át futottak a programok, hogy minden „megye” helyére szépen odakerüljön a „vár”.
A nép, ahogy addig is, továbbra is azt mondta: „megyeszékhely”, „megyei bajnokság”, „megyei kórház”. A pecsét vármegyét mondott, az emberek megyét.
Telt-múlt az idő, négy tél és négy nyár. Aztán, ahogy szokott, megfordult a szél, és mások ültek be a nagy székekbe, akik azt mondták: Ez csak egy díszlet, csináljuk vissza!
Elrendelték hát, hogy a vármegye legyen újra megye, a főispán pedig újra kormánymegbízott. Az írástudók fogták a lúdtollat — mert az írástudók még mindig lúdtollal dolgoznak, csak most billentyűzetnek hívják —, és megírták a nagy visszavonó könyvet. Kétszáztizenegy oldal lett belőle. Ezerkétszázkilencvennégyszer volt benne leírva a szó, amit ki kellett törölni.
És ezerkétszázkilencvenháromszor sikerült. Mert egy helyen, valahol a hatalmas kötet közepén, egy fáradt írnok tolla „vármegyei” helyett azt vetette papírra: „vámegyei”. Egy hiányzó betű. Egy szó, ami sehol a világon nem jelent semmit — mégis ott állt volna, feketén-fehéren, az ország egyik legfontosabb törvényében.
Aztán összeadták a költséget: a táblákat, a pecséteket, a fejléceket, a programozók éjszakáit. Ötszázhetvenhétmillió forint. Pontosan annyi, amennyi már második alkalommal ment el ugyanarra a szóra.
