Réges-régen, egy távoli időben, de ugyanezen a helyen még boldogan éltek a folyók.
S velük együtt az emberek is, hiszen jól alkalmazkodva ki tudták használni a folyó közelsége adta előnyöket. Nem véletlenül találjuk a nagy múltú településeket a folyókhoz közel.
Aztán jött a változás. Emelkedett a gabona ára, kellett a hely. Az ember gondolt egyet, lecsapolta a mocsarakat, gátak közé szorította a folyókat, kerékbe törte a természetet. Megint Istent akartunk játszani.
Egy aprócska hiba csúszott a dologba: a távoli jövőre nem gondoltunk. Az ember jó szokásához híven ismét csak rövidtávon gondolkodott, és ismét sokat akart.
A régi, jól bevált ártéri gazdálkodás feledésbe merült, pedig sok embert foglalkoztatott… De most ne térjünk át a szétzúzott mezőgazdaság és a munkanélküliség problémájára.
Nem azt mondom, hogy nincs szükség árvízvédelmi töltésekre, de talán egy kicsivel több helyet adhatnánk a folyóknak. A sokat szomjazó talaj is meghálálná. Az áradó folyó ugyanis régen szétterítette tápanyagban gazdag hordalékát a földeken, legelőkön. Ez volt a trágyázás. (Megjegyzés: Ma ez már több helyen problémás lenne, hiszen hozza a víz a szemetet, elöntött szennyvízderítők piszkát… stb., így fellépett a fertőzésveszély lehetősége.)
Régen a halak ki tudtak úszni a sekélyebb vizekbe, ahol békésen ívhattak, volt szaporulat. Most ez mind hiányzik. Csak rettegünk az újabb és újabb, egyre magasabb vízszinteket produkáló árvizektől.
De miért is?
A pénzhiány és nagyfokú felelőtlenség miatt szinte csak akkor foglalkozunk a töltésekkel, mikor szükségünk van rájuk – árvizek idején. Pedig nem árt a karbantartás azoknál sem.
A vízgyűjtő területeken irtják az erdőket, emiatt azok nem „fogják meg” a csapadékot, így az hirtelen, nagy árhullámot produkálva érkezik hozzánk.
Az ártereket szűkre szabták, hiszen mint említettem, kellett a hely, valamint – valószínűleg – úgy gondolták, hogy elég lesz annyi a folyónak. Az árterek élővilágára nem sok figyelmet fordítottak.
A töltéseket viszont nem lehet az égig emelni…a víz meg jön. Születtek olyan elméletek, hogy vágjuk ki az „úgyis csak a helyet foglaló” fákat a hullámtéren. Nem kellenek azok oda…sőt, ajánlom, hogy betonozzuk le az egészet!
Valóban azt szeretnénk, hogy a meder „beton-félcső” legyen? Merthogy akkor aztán tényleg gyorsan levonulna az ár, „megoldódna minden bajunk”.
Nekem azért hiányozna a sok zuzmóval benőtt, öreg nyárfa és odvas fűz, az ott kopogtató nagy fakopáncs, a törzseken növő laskagomba, a finom szeder, a lombkoronában ugráló, kedvesen „csilingelő” őszapó, a fütyülő sárgarigó és még hosszan sorolhatnám.
Megismétlem: nem a töltések ellen beszélek. Viszont vannak olyan helyek, ahol szélesíthetnénk az árteret, egy-egy helyen vissza is adhatnánk valamennyit a folyónak és élővilágának. Nélkülük nagyon csendes, sivár vidék lenne a folyóvölgy.
{jomcomment}