Nóra
Hiszem és vallom azt, hogy nincsenek véletlenek: bizonyos dolgoknak meg kell történniük, akaratunktól függetlenül. Ez az érzés töltött el akkor, amikor beléptem annak a pici boltnak az ajtaján. Elmesélem mi történt azután.
Rekkenő hőségben igyekeztem az egyik fővárosi bolt felé üzleti ügyben, amikor elmentem egy aprócska kirakat előtt, ahol egy csodaszép süteményestál és néhány régi fényképkeret állt. Rögvest megtorpantam, mert annyira elütött a bolt a környezetétől, pedig egyáltalán nem volt figyelemfelkeltő. Azonnal tudtam, hogy ide be kell mennem. Így is tettem és egy piciny kis üzletben találtam magam, körülbelül a századelőn, amit annyira imádok. (Nyilván éltem abban a korban, ezért is vonzódom annyira hozzá.)
Az üzletben egy helyes, idős hölgy rendezgette az újonnan megszerzett százegynéhány éves táncrendjeit, gyűjteménye legfrissebb darabjait. Amint beléptem, tudtam, hogy ez a nő az én emberem: végre valaki, akivel megoszthatom érthetetlen és megmagyarázhatatlan szenvedélyemet a régi tárgyak, és azok gyűjtése iránt. (Mert szinte minden ilyen szenvedély érthetetlen és megmagyarázhatatlan, éppen ezért imádjuk.) A régi, nagy belmagasságú polgári házban kialakított boltocska falait festmények takarták egészen a mennyezetig, a padlót vastag szőnyegek fedték, a falak mellett pedig százvalahány éves vitrinekben sorakoztak az ezüst neműk, porcelánok, nippek, kristályok és a megszámlálhatatlan kincs. A polcokon szecessziós kancsókat öleltek körül a poharak, régi „Emlék” tárgyak álltak szép rendben és az asztalon kicsi ékszeres dobozokban megannyi bizsu, és ezüst ékszer várta türelmesen – ki tudja mióta – új gazdáját.
Egyszerre megszűnt a jelen, kicsúszott alólam az idő (és talán kicsit a józanész) talaja, és csak ámultam és bámultam, szívtam magamba ezt a csodás miliőt, amiért annyira odavagyok. Persze beszélgetni kezdtünk a hölggyel, és megtudtam, hogy ezt a boltot 15 éve kezdték a férjével, amikor nyugdíjba vonultak, és azóta szépen, lassan gyarapodik a bolt és állandósult a helyhiány gondja. Folyamatosan járnak ki az Ecserire, de Feketetón még nem jártak. A hagyatéki árveréseket kerülik, sérti az erkölcsi nézeteiket, de sokan keresik meg őt különböző kincsekkel, csak úgy. Elképesztő tudása és tájékozottsága van ennek az idős néninek, aki őszintén elmondta, hogy őket ez tartja életben, szellemileg frissen és aktívan. Feladatuk van, mindennapos elfoglaltságuk, örömük ebben a kusza világban, amit úgy hívnak, hogy műkincs kereskedelem. Rajta keresztül bepillantást nyerhettem egy olyan zárt világba, ahová csak a nagyon szerencséseknek van belépésük. Elmesélte, hogy van egy másik kereskedő, aki leginkább a saját örömére vásárol, egy nyugalmazott orvos, akivel rendszeresen versengenek az egyes darabokért, jelesül most a táncrendekért, de ebből a csatából most a hölgy került ki nyertesen. Arra a kérdésemre, hogy lesz-e valaki, aki tovább tudja majd vinni a boltot azt mondta, hogy a családból sajnos senkit nem érdekel annyira, hogy átvegyék utánuk, de van egy egyetemi hallgató, aki rendszeresen bejár hozzá, és hasonlóan szerelmese ennek az életformának, életfilozófiának – valószínűleg ő fogja örökölni az üzletet.
Persze én is elcsábultam és vettem néhány szép ékszert, de a szívem facsarodott bele, amikor kiléptem az ajtón, és otthagytam egy rakás olyan holmit, amit legszívesebben hazavittem volna. De vigasztalt a tudat, hogy fogok én még ide jönni, megmerítkezni a múltba, és akkor sem fogok üres kézzel távozni. Csak aztán majd otthon tudjam megmagyarázni, hogy miért vettem meg azt a csodaszép kristály készletet, süteményes készletet, fényképtartót, ezüst étkészletet, színházi retikült…
Nóra
