Állatok

Sokáig vártam ezzel a témával, mert nagyon nehéz úgy írni róla, hogy az a szélesebb nyilvánosság előtt is vállalható legyen. Nagyon felkavaró ez számomra, indulatos, dühös és a szokásosnál szókimondóbb leszek tőle. De most itt az ideje, úgy érzem.

Mindig is szerettem az állatokat, nagyon érdekesnek és szeretnivalónak találtam őket. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy kegyetlenkedjek velük, vagy kihasználjam azt, hogy az elpusztításukra számos eszközt feltalált már az ember. Sőt, hosszú ideig vallottam azt (talán még most is így érzek néha), hogy az állatok több tiszteletet érdemelnek, mint néhány embertársunk, mert nem lehet csalódni bennük. Az állat ok nélkül nem támad, önzetlenül szeret és olyannak szeret, amilyen vagy: nem érdekli, hogy nézel ki, milyen ruhát viselsz, vagy mennyit keresel, annak szeret, aki vagy.

Éppen ezért nagyon megvisel, amikor állatkínzásról hallok, vagy olvasok. Mert egyszerűen nem értem miért és hogyan tehet egy ember ilyen borzalmakat egy másik élőlénnyel. Számomra az élet tisztelete nagyon fontos, legyen szó akár egy növényről, vagy egy vakondról, aki feltúrja a kertet kártevők után kutatva, vagy egy beteg házi kedvencről. Mert a szeretet szerintem tiszteletet és felelősséget feltételez. Nem szerethetek valakit anélkül, hogy tisztelném, és felelősséget ne éreznék iránta. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy elhatározzuk: szeretnénk egy kis kedvencet, felelősséggel tartozunk érte. Megfelelő körülményeket kell biztosítanunk a számára, gondoskodnunk kell arról, hogy egészséges és boldog legyen velünk. És persze mérlegelni kell az állat igényeit is. Egy pulikutyát emeletben tartani ugyanúgy kimeríti az állatkínzás fogalmát, mint amikor éheztetnek, vagy vernek egy állatot.

Ahogy egy szórakozóhelyet, vendéglőt meg lehet ítélni a mosdója alapján, úgy meg lehet ítélni egy társadalmat az alapján, ahogyan bánik az állatokkal. És itt most nem csak arra gondolok, hogy az állatkertek és vadasparkok milyen körülményeket biztosítanak, vagy a nagyüzemi állattenyésztés hogyan kezeli az élelmezési céllal tartott állatokat, hanem arra is, hogy milyen az emberek mentalitása, hogyan viszonyulnak a haszon és hobbi állatokhoz. Milyen példát mutatnak a gyermekeiknek, egyáltalán: tudják-e mit jelent a felelős állattartás, vagy mi a különbség a tenyésztők és szaporítók között. Illetve hogyan gondoskodnak a vadon élő állatokról, elsősorban azok élőhelyének megóvásáról. Egyszóval az élet tiszteletéről. Ha a törvényalkotás gondoskodik az emberi jogokról, akkor gondoskodnia kell(ene) az állatok, és egyéb élőlények jogairól is. Hiszen ki akar egy olyan országban élni, ahol nem tisztelik az életet adó folyókat és vizeket, vagy az erdőket ész nélkül irtják, az állatokkal pedig úgy kereskednek, mintha csak élettelen tárgyakról lenne szó???

Sokáig állatorvos szerettem volna lenni, de amikor egy állatorvos ismerősünk elmesélte hány kutyát és macskát visznek hozzá elaltatni sírva fakadtam. És itt most tegyük hozzá, hogy az altatás még a jobbik eset, hiszen sok ember másképp „intézi el” a feleslegessé vált állatokat. Mindenki hallott már ilyenről, hadd ne kelljen most részletezni. Szóval gyorsan letettem erről a tervemről. Nem lenne szívem elvenni egy életet, pláne ha egészséges jószágról van szó. Az már az érem másik oldala, ha a szeretett kedvenc súlyosan és menthetetlenül megbetegszik: ilyenkor mérlegelni kell, hogy neki mi a legjobb. Ez a felelősség kérdése. Szeretem-e annyira azt az állatot, hogy meg tudjam hozni a döntést: élete-e még neki az élet, vagy csak a szenvedéseit tudjuk meghosszabbítani. Aki már átesett ilyen dolgon annak nem kell elmondani milyen gyötrő is ez a kérdés. Nem azt kell nézni, hogy nekünk mi a legjobb, hanem azt, hogy neki mi a legmegfelelőbb. És ott lenni vele addig, míg az élet fénye ki nem alszik a szeméből… Tudni kell elengedni azt, akit szeretünk. Ezt megtanítani a gyermekeinknek az egyik legfontosabb szülői feladat szerintem.

És hogy mi a megoldás a felelős állattartás ügyében? A precedens értékű bírói ítéletek, és nem a felfüggesztett büntetések, hanem a tényleges börtönbüntetések. Ha csak fenyegetnek valakit a büntetés lehetőségével az nem minősül megfelelő visszatartó erőnek. A személyes példamutatás, figyelemfelkeltő kampányok és a nevelés, oktatás lehet az egyetlen járható út. Hiszen annyi mindent köszönhetünk az állatoknak, gondoljunk csak a terápiás állatokra, vagy a segítő állatokra (pl: vakvezető kutyák).

Végső soron elmondható, hogy az tesz emberré bennünket, ahogyan bánunk a minket körülvevő élővilággal, s benne az állatokkal.

Nóra