Gabriel Garcia Marquez szerint azért, mert valaki nem úgy szeret, ahogy mi szeretnénk, még nem jelenti azt, hogy nem szeret minket teljes szívével. De vajon önzés azt kívánni, akarni, hogy az a másik is úgy szeressen minket, ahogy mi szeretnénk?
Olyan könnyű az állatoknak: a hímek megverekednek a nőstényekért, vagy a nőstény kiválasztja a legszínpompásabb egyedet és kész. A cél az utódnemzés, nincs lelkizés, egymás fejében való olvasás. Udvarlás, párzás, utódnevelés és kész. Mivel mi emberek azonban megkaptuk a beszéd és a gondolatok kifejezésének képességét, nálunk sokkal bonyolultabb a helyzet.
Hányszor, de hányszor kívántam, hogy bárcsak beleolvashatnék a másik gondolataiba! Olyan jó volna tudni néha, hogy mire gondol a másik. És vice versa is jó lenne, mert vannak dolgok, amiket egyszerűen képtelenek vagyunk kimondani szemtől szemben a másiknak. Lebénul a nyelvünk és egyszerűen nem megy. Pedig tudjuk, mit akarunk, nem ezzel van a baj. Aztán ott a másik, kősziklaként fölénk tornyosuló közhely, hogy ha már valamit mondani kell, ha már valami nem egyértelmű, akkor azt kár is mondani, nem éri meg a fáradtságot.
Az vajon jó megoldás, ha az ember feladja a büszkeségét és védtelenül feltárja lelke legmélyebb titkait a másiknak? Ez lehet a helyzet kulcsa? Kockáztatva, hogy nevetségessé válunk, vajon képesek volnánk ennyire kiszolgáltatni magunkat egy másik embernek, felvállalva a bukás lehetőségét?
Lehet, hogy elég lenne csupán a kommunikációnk finomhangolása is. De hol vannak azok az útmutatók? Annyi mindent megtanulunk az iskolákban, hogy okosnak lenni nem nehéz. De bölcsnek lenni… az már egészen más kérdés. Hol lehet a bölcsességet elsajátítani? Talán az idő a legnagyobb tanítómester ebben a kérdésben. De mire megtanuljuk a leckét már sokszor késő. Nem lehet megváltoztatni azt, ami megtörtént.
Istennek számos dolgot köszönhetünk, és rengeteg dologért tartozunk neki hálával. Azonban Uram, egyvalamit hiányolok a Művedből: egy férfi-nő, nő-férfi szótárat kérnék, ha lehet…
Nóra