Nóra
Most egy kicsit rendhagyó könyvajánló következik. Tulajdonképpen nem is könyvet ajánlok nektek, hanem egy költőt.
A helyzet az, hogy sokáig nem tudtam mit kezdeni József Attilával. Valahogy annyira ködös és zavaros volt az iskolában róla tanult anyag, hogy nem jutottam közelebb hozzá. A fényképe mindenhol ott volt, és ettől nekem egy kicsit ellenszenvessé vált. Nem tehetek róla, ez van. És hát az élete is, szóval, hogy finoman fogalmazzak egy szerencsétlennek tartottam és kész. Igazából a sztenderd költeményein kívül nem is nagyon olvastam tőle semmit, egyszerűen taszított a lénye, a kanonizált, iskolásított személyisége.
De pontosan ezen a héten, egészen pontosan szerdán belefutottam egy olyan versébe, ami teljesen és visszavonhatatlanul megváltoztatta a róla kialakult képemet. Valahogy olyan mélységű azonosulást éreztem e rövidke vers olvasásakor, mintha csak én mondtam volna a szavakat. Olyan erő, szenvedély és indulat sugárzik belőle, ami teljesen az enyém. Nagyon ritka az ilyen élményem, eddig csak Faludy tudta kihozni belőlem ezt az érzést.
Szóval itt és most alázatosan és tisztelettel megkövetem József Attilát és ígérem, hogy kezembe fogom venni verses kötetét, mert úgy hiszem, tartogat még számomra értékes pillanatokat és magával ragadó felismeréseket.
És most jöjjön az a vers, ami kirángatta nálam József Attilát a „kötelező-de-nem-érdekel” skatulyából.
Szerelmes vers
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak,
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek,
– Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
Nóra
{jomcomment}
