A jövő klasszikusa

Hetedik verseskönyve jelenik meg hamarosan Hartay Csabának a prae.hu kiadónál. A beolon blogoló író-költőnek a 2008-ban kiadott gyűjteményes Nyúlzug című könyve óta írott és irodalmi folyóiratokban publikált verseit tartalmazza az új kötet. A verseskönyv szerkesztője Pollágh Péter költő, az ő fülszövege mellett Bereményi Gézának a gondolatai is olvashatók majd A jövő régészei címet viselő új könyvben. A címlaphoz felhasznált fotót és a szerzőről készített portrét Hegedűs János készítette. A kiadvány első bemutatója július 6-án lesz Békéscsabán, a KÖRF fesztiválon (http://korf.hu/). A szerzővel Kiss László író, a Bárka irodalmi folyóirat szerkesztője beszélget majd.

Részletek a kötet ajánlóiból Bereményi Géza és Pollágh Péter tollából:

„A nyolcvanas évek plüssei, a kilencvenesek négerbabái. Aztán a nagy fogadkozásokat, csinnadrattákat kettészeli egy új, ismeretlen század. Szociofób férfikor jön, alázat, csönd, szénaszag. Tiszta udvar, rendes ház. De van benne egy viharsarok. S minden éjjel pár centit nő a kerítés. Igen, első a munka, de megy fusiban a bütykölés: a ponyvák alatt már mocorog a hátsó kertben az időgép.”

(Pollágh Péter)

Verselése egyszerű szavakból szövi a sűrű hálót, álomba fordítja még a mai élet aktuális roncstelepét is. Autót vezet a túlvilágra, fölötte fogkrémet húzó repülő, asztalán kihűlt hotdog, kocsmájában egy teknős lakik. Jó azt tudni, hogy egy költő jár közöttünk. Ez az egy szerencsénk.

(Bereményi Géza)

Versek a kötetből:

A mása

Ami volt, a bútorok, régi cipők,
cipőkanalak, kisszekrény, a függönyök
már nincsenek, elraboltak mindent.

És jogosan, ez a legbosszantóbb.
De felépítettem újra, korhűen.
Ott állok és kinézek az ablakon.

Mama lent gondozza a virágokat.
Integet, szegény nem tudja,
hogy ez csak a mása az egykorinak.

Lemegyek és elmondom neki.
Nem értem, súgja, és visszaküld,
hogy vegyek fel egy kardigánt.

Kérjek a papától, ha nem hoztam,
neki van több is, még cipőt és sötét
nadrágot is ad, ha megyünk a templomba.

Otthonos ez a felépített múlt-makett.
Megerősít a tudatlanság, fogalmam sincs,
ki hány éves épp, s hogy öregszenek-e.

Leragadtunk ennél

Az élet megy tovább.
Nem. Most az egyszer nem megy tovább.
Leállunk. Jön a végtelen tipródás, várakozás.
Megáll az élet, dehogy megy tovább.

Hová menne tovább? Része voltál, nélküled leáll.
Leállnak az autók a pályán. Nem billen semerre.
Egál. Az élet megtorpan, megáll. Állunk a pirosnál.
A szél is vár, a frontok is. Nem törnek be.

Ez az idő marad, éppen nem tavasz.
Nem fakul tovább a színes falragasz.
Hová menne az élet? Elvitted magaddal.
Leragadtunk ennél, egyforma szavakkal.

 

Egy utca melankóliája

Ingatag távolság.
Függőhídként mozog a járda.
Mindkét oldalon szigorú
házfrontok néma áradozása.

Ablak néz rám, közelít.
Az asztalon kiszáradt váza.
Múlhatatlan délutánt játszik
a visszavont mozdulatok háza.

Odabent míves csillár.
Magas ágyak, árnyak.
Ugyanezt láthatják majd,
kik nélkülem visszajárnak.

A kerítésen túl moha terjed.
Fenyők hosszú, pikkelyes combjai.
A horizonton várakozó nap
távoli tűzfalra szeretne omlani.

Akik itt laktak, nem halnak meg.
Otthontalanságom újra átrendezik.
Az utcában minden azt súgja,
hogy megint ilyen múlt következik.