Babák Z
Elöljáróban be kell vallanom: csak a háziasszony, Petneházi Andrea polgármesteri tanácsadó tiszteletére mentem el a felolvasó színház előadására, ugyanis a korábban látott felolvasó színházi produkciók az előadás vége előtti megfutamodásra késztettek. Korántsem gondoltam, hogy komoly meglepetésekben lesz részem.
Az egyiket a házasszony csodakalapja okozta, eddig úgy gondoltam, hogy az ilyen kalapok viselése csupán az egyik – a Víziszínház előadását gyakran látogató – kolléganőm kiváltsága. Tévedtem. Petneházi Andrea bevezetőjében bemutatta a Hétfői farkasok című egyfelvonásos, a Jókai Színház (és még sokan mások) által kiírt drámapályázatra készült mű szerzőjét és rendezőjét.
Elöljáróban be kell vallanom: csak a háziasszony, Petneházi Andrea polgármesteri tanácsadó tiszteletére mentem el a felolvasó színház előadására, ugyanis a korábban látott felolvasó színházi produkciók az előadás vége előtti megfutamodásra késztettek. Korántsem gondoltam, hogy komoly meglepetésekben lesz részem.
Az egyiket a házasszony csodakalapja okozta, eddig úgy gondoltam, hogy az ilyen kalapok viselése csupán az egyik – a Víziszínház előadását gyakran látogató – kolléganőm kiváltsága. Tévedtem. Petneházi Andrea bevezetőjében bemutatta a Hétfői farkasok című egyfelvonásos, a Jókai Színház (és még sokan mások) által kiírt drámapályázatra készült mű szerzőjét és rendezőjét.
Vörös István író, költő, esszéíró, fordító, egyetemi oktató, ezentúl drámaíró is. A szerző bemutatta azt az érdekes folyamatot, amikor az író elkezd írni, aztán a mű önálló életet él: tovább írja magát. Tege Antal színész-rendező a darab és a rendező egymásra találásáról szólt: szerelem volt első olvasásra.
Ezután kezdődött egy olyan játék, amely a színház kényelmetlen ülőkéihez szegezte a nézőket. Engem is. Ez volt a másik meglepetés.
Egy nővérszálló közös helyiségében zajlanak az események. A történet úgy épül be egy groteszk keretbe, hogy az egész a mindennapi élet szürkeségét, egyben embert torzító hatását ábrázolja. A fura játékban a szemünk előtt esik szét egy ember személyisége. A folyamatot a groteszkekhez illő, kesernyés mosollyal követhetjük, de felszabadult nevetésre semmi okunk. Vagy bevalljuk vagy nem: így éljük mi is mindennapjainkat. Legfeljebb (szerencsére) jobban viseljük el életünket.
A helyiség berendezése praktikus, hiszen a szálló lakóinak itt kell leélni életük nagyobb részét. Egyetlen fura tárgy foglalja el a központi helyet. Valójában ülő alkalmatosság, de a groteszk játék legfontosabb elemévé válik: ebben pihen, gondolkodik, álmodozik és álmodik a főhős (Nagy Erika), aki a kórházban dolgozik évek (évtizedek?) óta. Hétfő van, ez a szabadnapja. Ezen a napon nincs tévéadás sem (kormeghatározó elem!), nem tud mit kezdeni magával, hát kesereg elrontott (elromlott?), unalmas életén.
Ekkor pattan ki a szerző fejéből az a groteszk ötlet, mely végigkíséri az egész cselekményt: a nővér végtagjai önálló életre kelnek, és miközben ő álomba szenderül, élénk társalgásba kezdenek. A társalgás a végtagok „gazdájáról” folyik. A játék folyamán a felébredő nővér is bekapcsolódik ebbe a fura párbeszédbe.
Tege Antal felnő ötleteivel szerzőhöz, és egyenrangú alkotótárssá válik. A nővér kezeit egy pécsi bábművész (Balázs Csongor) „alakítja”, a főhős viszont saját lábait „szerepelteti”. A rendező nagy ötlete, hogy a végtagoknak egyéni hangjuk lesz (ezt a korábban fölvett, bejátszott szövegük tartalma is sugallja), ezáltal minden végtag egyéniséggé válik.
A darab körkörös szerkezetű. A főhős három hétfőjét mutatja be, vissza-visszatérő szövegrészekkel, elemekkel, így tejesedik ki a dráma. Mindhárom részben megjelenik egy álmos nővér (Tarsoly Krisztina), aki szolgálatban van, de inkább aludni szeretne, semmint beszélgetni. Kettejük párbeszédéből fokozatosan derül ki a váratlanul összefonódó életük közös drámája. Kiderül, hogy a nővér a főorvos szeretőjeként korábban gyermeket szült, akit eldobott, s az is kiderül, hogy a másik nővér éppen most hordja a szíve alatt a főorvos gyermekét. Sorsa magában hordozza nővértársa tragikus sorsát.
A korábbi kínos mosoly is lefagy a közönség arcáról.
Megjelenik a színen az „eldobott” gyermek (Bíró Gyula). Pólyában van, olykor gyermekként, olykor felnőttként gondolkodik és beszél. Számára is most derül ki, hogy szülőanyjával beszél,és akik nevelték, nem a szülei. (Egy villanásra ők is megjelennek a színen.) Drámai párbeszédük gyilkossági kísérletbe, ill. gyilkosságba torkollik.
A groteszk játékot és a tragikus hangulatot a rendező úgy oldja fel, hogy leleplezi önmagát és társait: mindez csak játék volt, mindez napjainkban velünk nem történhet meg.
Ne higgyünk neki!
A darab a Quimby dalával ér véget: „Kevés az ember, sok az emberszerű lény. Sötét szobában épp csak dereng a lámpafény. Az élet szép, csak te, Világ, vagy beteg, megfertőzte valami az embereket.”
Élmény volt a játék, amely színpadra kívánkozik, immár nem csak felolvasó-színházi, hanem igazi előadásra. Az előadás szinte már kész, csak a szövegkönyveket kell eltüntetni.
Írta: Kutas Ferenc
Fotó: Sz. Kovács Kriszta
