Idill

Most is itt van mellettem. Alszik. Szép csendesen emelkedik és ereszkedik a mellkasa. Ahogy ülök, a feje az ölemben pihen. Nem lehet nem simogatni. Elégedett.

Szinte gépiesen jár a kezem, cirógatom akár órákig. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen végtelen és határtalan is a szeretet: nem ismer semmi gátat és akadályt, ha két érző lélek szereti egymást nem állhat semmi közéjük.

Furcsa pedig ez a vonzalom. Nem lehet tudni, hogy az ember maga választja-e ki a szeretete tárgyát, vagy maga a szeretet választja ki azokat, akik megosztják őt, ezt az érzelmet egymás közt.

Ahány szeretetteljes kapcsolat van, annyiféle is ez a vonzalom. Egy-egy apró fél, ami egész akar lenni, mindenáron. Szédítő belegondolni ennek a hatalmába, de azért mégis… újra és újra beleveti magát az ember ebbe a szakadékba.

De neki most biztos nem ez jár a fejében. Csak élvezi a helyzetet, a testem melegét és puhaságát, azt, hogy egyszerűen minden úgy jó, ahogy van. Kész. Nincs semmi fakszni, játszma, taktika és trükk, csak ő és én, meg a mi szeretetünk. Mint egy lágyan duruzsoló meleg kályha, olyan ez a békés vonzalom. Megmelenget, jó rágondolni, jó felidézni a szép emlékeket, a mindkettőnk sorsát megfordító találkozást és az együtt eltöltött éveket. Ami a miénk, és amit soha senki nem vehet el. Igazából egyedül ettől tartok, hogy az életem végén nehogy elvesszek valahol a saját elmémben. Nehogy elhagyjam saját magam valahol útközben a Megváltó felé, mert az igazán borzalmas lenne.

Azt szeretném, ha ez az idill így, ahogy most van, örökre bevésődne az elménkbe és soha sem veszíthetnénk el. Mert ez az igazi kincs, ez az igazi gazdagság: az együtt töltött tartalmas idő. Bár látszólag az alvás és a cirógatás nem tűnik annak, de nekem, nekünk felbecsülhetetlen.

Amíg a fény ki nem alszik az én szememben, és az ő borostyánszínű szemében.

Nóra