Glamúr dívák

Mindig is csodáltam az ember erejét, azon belül is a nőkét, mert látszólag gyengébbek, kisebbek, mint a férfiak, de valójában nem kell őket félteni. Pláne azok a nők ejtenek legtöbbet ámulatba, akik megdolgoztak azért, hogy nők lehessenek.

És igen, most egy meglehetősen vitatott témához értünk. Nagyon heves indulatokat vált ki mindenhol a „tökös” csajok (lét) kérdése, és nem véletlenül. Lehet-e Isten munkáját felülbírálni? Szokott-e Isten tévedni? Ha nem hiszünk Istenben, akkor a természet űzhet-e gonosz tréfát az emberrel? Hogy a lélek, a személyiség eltéved a fogantatáskor és egy másik testbe záratik be? Hogy lehet az, hogy valaki mégsem az, aki? Vajon mennyire tudjuk megítélni ezt a kérdést úgy, ha nem vagyunk transzszexuálisak? Elismert „betegség”, bár elég furcsa ezt a szót használni, de ma már nem vitatott egyáltalán, hogy létezik-e ilyen.

És ha valaki veszi hozzá a bátorságot, hogy magának és a családjának, barátainak is bevallja, hogy ő valójában nem az, akinek eddig őt ismerték, és belevág az átalakulásba, akkor mennyire lesz könnyebb az élete? Ha a teste már olyan, mint amilyet mindig is szeretett volna, vajon a lélek mennyire tud átalakulni? Mennyire sérül, vagy éppen hogyan fogja állni a mindennapi megpróbáltatásokat, megaláztatásokat, kutakodó és csodálkozó pillantásokat, megjegyzéseket és beszólásokat? Hogy lehet ezt ép ésszel átvészelni? Valószínűleg úgy, hogy a boldogság kék madarát követi lelki szemeivel az illető. De ez csak találgatás.

Egy biztos: az első szó, ami nekem a transzvesztitákról eszembe jut az a lehengerlő. Van ezekben a srácokban? csajokban? valami elementáris, valami duhaj és zabolázatlan életöröm, valami elemi megmutatkozás, ami mint egy hurrikán végigsöpör a hétköznapi szemlélőn. A nagyon nőiesen nőies ruhák, sminkek, hosszú körmök és a tűsarkú lábbelik mintha tükrök lennének: mi ilyennek látjuk a nőket, nekünk ez jelenti a nőt. Furcsa ez a tükörkép, mert mint minden ilyen kép torz és hamis. De azért mégis: ha néha lenne hajlamunk a slamposodásra, akkor van honnan példát venni, hogy ne hagyjuk el magunkat.

De ez még mindig csak a külső: a lélek valószínűleg másképp alakul hernyóból pillangóvá. Mert bár a női ruhába bújt férfiak valójában már az ókorban is köztünk jártak, és a nemek szigorú megkülönböztetése is igazán csak a kora középkortól van ennyire napirenden, hiszen annak előtte is éltek kasztráltak is és az azonos nemű szerető sem volt megdöbbentő, sőt, sokkal inkább státuszszimbólum volt. Lehet, hogy ez a jövő? Amikor elég érett leszel, majd eldöntheted, hogy maradsz-e abban a testben, amelyben világra jöttél, vagy átalakítod magad a befizetett társadalombiztosításod terhére?  

Mindenesetre amíg ez tisztázódik és elnyeri méltó helyét és megítélését a társadalomban, addig marad nekünk a glamúr dívák csillogó, flitteres világa, a színpad, a tánc, és a film, ahol olyan sok emlékezetes alakításban volt részünk. Kezdve a klasszikusnak számító Van, aki forrón szereti-vel és a Madárfészekkel és még hosszan lehetne sorolni, de a többit a hétvégi Könyvespolcban! ☺

Nóra