Nóra
A cím sugallata ellenére nem valami pikáns témájú ez a bejegyzés. Ez a szerelmi háromszög sokkal inkább szenvedést, csalódást, kiábrándulást, romlást, bizonytalanságot, önmarcangolást jelent. De kezdjük az elejéről…
Sosem szerettem a túlzottan népszerű dolgokat. Mindig ellenállást vált ki belőlem, ha valamit, valakit nagyon sztárolnak, éppen ezért inkább kerülöm a nagyon reflektorfénybe állított műveket, legyen szó bármilyen műfajról. Eddig viszont úgy alakult, hogy előbb-utóbb az utamba került egy-egy korábban felkapott könyv, vagy film, vagy zeneszerző, és a felhajtás elcsitultával már tényleg nem vonta el a figyelmemet semmi az adott műről. Pontosan így jártam én Závada Pállal is, illetve az ő legjelentősebb írásával, a Jadvigával.
A filmet hamarabb láttam, mint ahogy a könyvet elolvastam, de ez ebben az esetben nem vont le a könyv értékéből. Bár a film korlátaiból adódóan másképp mesélte el a történetet és persze sok minden kimaradt belőle, de önmagában is élvezhető és ez jó. Miért tetszett a film? Mert az elmesélt történet nagyon erős, drámai, ugyanakkor nagyon emberi és hétköznapi.
Adva van egy nő, aki két világ között megrekedt, származása és helyzete bizonytalan: az urak között paraszti származású, a parasztok körében pedig úrias. Valójában egyetlen biztos pont van az életében: az édesanyjától örökölt párnája. Ez a hímzett párna kíséri el őt egész életében, ez a párna a tanúja szerelmeinek, könnyeinek, örömeinek és bánatainak. Mégis, ez a párna a filmben alig van jelen.
Mert ez a film a szerelemről szól: a maga szenvedéseivel, szenvedélyeivel, be nem teljesülésével, a vágyakkal és álmokkal, a meg nem értettséggel, a gyengédséggel és annak hiányával, a csalódásokkal és az extrémitásokkal, a meg nem élt szerelem görcsbe nyomorító eltorzulásaival, agressziójával és elnyomottságával.
A szerelem ilyen bemutatása mellett nagy erénye a filmnek, hogy egy magyarországi szubkultúrát is egészen közelről tár a nézők szeme elé, a tótokét. (szándékosan írtam így, hiszen a tót és szlovák megnevezés nem ugyanaz) Tehát néprajzi szempontból is érdekes. Számomra azonban Bodó Viktor és Tóth Ildikó alakítása a legemlékezetesebb. A Bodó Viktor által megformált Ondris fokozatosan veszíti el az illúzióit, gyermeki létét egyre inkább szétfeszíti a családi élete, amihez sosem tudott eléggé felnőni. Jadviga pedig örökké magányos marad, mindegy, hogy Franci vagy Ondris öleli éppen.
Emlékezetes élmény, mert láthatjuk, hogy milyen változásokon megy keresztül egy szeretethiányos férfi és egy nő, akik sosem kapták meg azt a fajta szeretetet, amire vágytak, és látjuk azt is, hogy ezeknek milyen következményei vannak.
Egyszóval ez nem egy amolyan hepiendes szirupos ömlengős lávsztori, hanem valami nagyon is emberi, nagyon húsba vágó, nagyon életszagú. Ha kíváncsiak vagytok rá, feltétlenül nézzétek meg.
Nóra
