Szilvássy Orsolya
Rögöcse a magyar vidék tipikus és szimbolikus helyszíne, ahol különös halálesetetek adnak szárnyakat a vállalkozói kedvnek, a népi iparművészet előtt pedig új perspektívák nyílnak. Noha a cselekmény bővelkedik eredeti részletekben, és ígéretes az is, ahogy a darab bevett viselkedésformákat tesz kritika tárgyává, de mintha mégsem tudná elhatározni magát: nem lett sem a szórakoztatást-nevettetést megvalósító komédia, de mélyreható és valóban provokatív szatíra sem.
A szarvasi Vízi Színház idei évada augusztus 2-án újabb vígjátékkal várta a nézőket. Ezúttal egy kortárs szerző, Tóth-Máthé Miklós darabját vitte színre a Debreceni Csokonai Színház társulata, ami – a kortárs mű és a társulat is – már önmagában is figyelemre méltóvá tette az előadást a színházbarátok körében.
A magyar vidéket jelképező helyszínen a Miska-kancsókat emberi arccal díszítő fazekas munkáit – a modellekre lesújtó abszurd és halálos balesetek után – csakhamar mágikus tárgyaknak tekinti a közhiedelem, és egyre többen áldoznának pénzt is, hogy részesüljenek, pontosabban ellenségeiket részesítsék a rontás áldásos erejében. Ez az igen eredeti szituáció teremt kitűnő alapot Tóth-Máthé Miklós színművének, amely mintegy harminc évvel ezelőtt született, mégis kortárs: mai szerző műve és az idén volt a bemutatója Debrecenben. Nem véletlenül, mert harminc év vasfoga sem koptatta el a szövegkönyv aktualitását, hiszen – amint az előadás előtt megszólaló szerző maga is hangsúlyozta – témája az emberi jellem, amely mint tudjuk, nem változik. (A darabot egyébként Fekete Péter vezette fel, aki nemcsak a hetvenes években a Jókai Színházban még színészként dolgozó szerzőt invitálta a színpadra, de köszöntötte azokat a nyereményjátékon színházjegyet nyerő családokat is, akik az ország távoli pontjairól kerekedtek fel, hogy nézőként részesei legyenek az estének. Ehhez a kitűnő marketingötlethez mindenképpen gratulálnunk kell annak, aki kitalálta és további hasonlókat kívánunk mindazoknak, akik teátrumunk széleskörű megismertetésén fáradoznak, hiszen a Szarvasi Vízi Színház valóban minden adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy ezt megérdemelje.)
De visszatérve az előadáshoz, az eredeti ötletet nem sikerült maradéktalanul a színház formanyelvéhez igazítani, és ebben inkább maga a színdarab lehet a ludas, nem pedig Árkosi Árpád rendezése. Az anyagi javait tekintve lepusztult falusi közeget a mentális és erkölcsi sivárság tükreként lehetett érteni, egy olyan társadalom a karikatúrájaként, amely azt vallja, hogy a cél szentesíti az eszközt, és amelyben az egyetlen legitim, valódi cél csak a pénzszerzés lehet. Mindez kétségtelenül nagyon is elgondolkodtató és időszerű, és időszerű lenne az is, hogy nevessünk a mindenféle csodának és mágiának behódoló hiszékenységen, a piacgazdaság szellemének valóban gyakran meghökkentő megnyilatkozásain és a magyar valóság tipikus karakterein: az üzletet és fellendülést szimatoló polgármesteren, a határon túlról betelepült és gazdasági igazgatói posztot is betöltő tornatanáron, vagy az Amerikából gazdagon visszatért hazánkfián. Csak sajnos a darab nem ad igazi fogódzót, miért is nevessünk rajtuk.
Baj talán az is, hogy a krimiszál túl korán kimerül, a halálesetek és minden, ami izgalmat vonhatott volna maga után, az ábrázolt események előtt történtek, csak elbeszélésekből és a helyszínre érkező tévéstáb „rekonstrukcióiból” értesülünk róluk. Ráadásul az első jelenet rögtön az indulatok tetőfokán érte a szereplőket és az erre érzelmileg még felkészületlen nézőt, onnan pedig már csak leszálló ágban folytatódott a cselekmény: haláleset nem volt több, volt viszont jó pár – amint az életben, úgy a színpadon is – nem különösebben érdekfeszítő értekezlet, önkormányzati ülés. A sokszor terjengős dialógusoktól uralt jelenetekben nehezen érvényesültek a dramaturgiai tetőpontok, bár a filmbetétek legalább vizuálisan változatosságot nyújtottak, ami a rendező érdeme. Dicséret illeti a színészeket is, közülük is elsősorban a határon túlról jött tornatanárt alakító, korábban Nagyváradon és Kolozsvárott játszó, Jászai-díjas Miske Lászlót, Bakos-Kiss Gábort, a néger orvos, Obi doki szerepében és Kóti Árpádot a Los Angelesből hazatért szállodáséban.
Kicsit talán igazságtalan ilyen kevés méltatást írni erről a II. Magyar Teátrum Nyári Fesztiválon is induló előadásról, amely összességében semmivel sem volt rosszabb például a nagyobb közönségsikert arató Anconai szerelmeseknél, sőt a rendezés vagy a színészi teljesítmény tekintetében mindenképpen felül is múlta a Turay Ida Színház előadását. De míg a Ricchi e Poverivel, Adriano Celentanóval, Rita Pavonéval vagy Gianni Morandival felvértezett vérbő és klisékből összerakott komédiát szinte lehetetlen az élvezhetetlenségig elrontani, mert ezek a hajdani olasz sztárok – akiket egyébként szintén szerzőként kellene számon tartani, talán még jogi értelemben is –, ma is hozzák a formájukat, addig új utakra merészkedni csak rizikóval lehet. Így zárszóként csak annyit tennék hozzá, hogy értékeljük az előadás már említett pozitívumai mellett azt az egyediséget és merészséget is, amelyek nélkül nincs igazi színházkultúra.
Szilvássy Orsolya
