Ízelítő Ukrajnából (2) – Odessza

Egy barátnőmmel, szintén Erika, találtuk ki, hogy ellátogatunk Ukrajnába. A fő célpont Csernobil volt, az 1986-os atomkatasztrófa helyszíne, mely ma turisztikai látványosság, de szerencsére öt naposra tudtuk szervezni a látogatásunkat, így Kijevet és az 500 kilométerre fekvő Fekete-tengert is sikerült megnéznünk.

Szeptember 26. Odessza

Korán reggel értünk Odesszába, ahol sajnos nem a beígért jó idő fogadott minket. Mivel korán volt még, így reméltük, hogy még alakul valamennyire az idő, lesz napsütés is. Első dolgunk a csomagmegörző megkeresése volt, ami egyszerű feladatnak tűnhet, de korántsem volt az. Természetesen itt is egy helyen kiírták angolul, mellékeltek egy nyilat hozzá, de utána már nem volt jelezve csak ukránul, hogy merre kell menni. Köröztünk egy darabig az állomáson, aztán végül találtunk egy 24 órás utazási irodát, ahol az alkalmazott nagy nehezen elmutogatta, merre van a csomagmegörző. A megörző technikai megoldása a metrózsetonokra emlékeztetett, ez is a 60-as/70-es évek óta működhet ugyanígy. Végre megszabadultunk a kis motyonktól, mehettünk reggelizni. Az állomáshoz közel ültünk be egy pizzázóba. Az étlap persze ismét csak ukrán nyelvű volt, már szinte meg sem lepődtünk, hisz minek is angolul leírni az ételek nevét, az omlett például minden nyelven hasonlóan van, még ukránul, így valószínűleg hozzánk hasonlóan a legtöbb turista is azt rendeli. A neve ugyanaz volt, mint nálunk, de az íze nem, zsírban sütötték, így a mi ízvilágunknak nem felelt meg annyira, de én megettem, mert tudtam, hogy Erika mellett szükségem lesz az energiára még a nap folyamán. Reggeli után nyakunkba vettük a várost, persze térkép és mindenféle helyismert nélkül. Reggelizés közben akartuk interneten megnézni, hogy merre kellene indulnunk, de persze Ukrajnában mindenhova ki van téve a kis matrica, hogy van WIFI, de mégsem működik sehol sem. Sajnos nem tudtunk, hogy mit érdemes megnézni Odesszában, a tengerpartra akartunk lemenni, és még arra emlékeztünk, hogy itthon mikor rákerestünk interneten Odesszára, ott a Patyomkin-lépcsőről írtak és arról voltak fényképek. Tehát reggeli után elindultunk, amerre gondoltuk, hogy lehet a tenger és reméltük, hogy jók a megérzéseink. Egyébként teljesen véletlenül tényleg jófelé mentünk, körülbelül fél-egy órán keresztül, de mikor az Opera épületéhez értünk, valami mégis eltérített minket. Nem a jó irányba mentünk az Óváros felé, ahol a nevezetességeket nézhettük volna meg, hanem elsétáltunk az ipari kikötő bejáratához, keresztül kutyagoltunk egy elhagyott parkon, üres, csendes kis utcákon bolyongtunk, távolról láttuk csak a tengert, de ott is csak a hatalmas teherhajókat, a partot nem, szóval elég reménytelennek tűnt a kis kirándulásunk. Mindezt persze nem 19 fokban, napsütésben, hanem 10-15 fokban, esőzések közepette. Elátkoztunk már mindenkit, aki azt állította, hogy Odessza szép. Szomjasak és éhesek voltunk, fáztunk, de olyan kietlen helyeken sétáltunk, be sem tudtunk jó darabig ülni sehová sem. Az elhanyagolt parkban egyébként találkoztunk egy angol turistacsoporttal is, ami erősítette bennünk a hitet, hogy mi jó helyen járunk, és Odessza csak valamikor a régi időkben lehetett szép, és még ennek a korábbi hírnévnek terjed a híre tévesen a világban. Aztán pár óra múlva kiderült, hogy még mindig szép Odessza és tényleg érdemes meglátogatni, csak jobban fel kell készülni és oda menni, ahol a nevezetességek van. Mi mindenesetre legyalogoltuk a lábunkat, mire erre rájöttünk. Miután végre felmelegedtünk egy bárban elindultunk egy rettenetesen hosszú utcán, mert ki volt rajta végig plakátolva, hogy „Delfinshow”. Mi arra gondoltunk, hogy ez biztos a közelben lehet és ott lehet a turistaparadicsom, szép tengerpart, éttermek, emberek, delfinek, ilyesmik. Körülbelül fél óra után találtunk végre egy tengerparti lejárót, de azért ez közel sem olyan part volt, mint amilyenre mi számítottunk. Ettől függetlenül vicces képeket készítettünk a parton, eljátszva, hogy szép idő van. Arra, már mikor messziről láttuk a tengert, rájöttünk, hogy a Fekete-tenger, miért kapta ezt a nevet, tényleg sötétebb, mint azok a tengerek, amiket eddig láttunk. A tengerpart amúgy homokos és végig magas sziklafal veszi körül. A homok nem szép színű, szürkés és sajnos nem is túl tiszta a part. A vízbe régi, beton hullámtörők nyúlnak be, ezek sem valami dizájnosak, a parton áll néhány bár, étterem, de néhány elhagyott beton kockaépület is. Persze semmi nem volt most nyitva a parton, pedig még csak szeptember vége volt. Összességében jó volt, hogy a tengerparton voltunk, azért az mindig egy élmény, de nem pont erre számítottunk. Nagyon fújt a szél is, átfáztunk a parton ezért ahogy visszaértünk a városba, be is ültünk az első étterembe, ami az utunkba akadt. Itt már tényleg nem volt meglepő, hogy az étlap csak ukránul volt elérhető és hogy a pincér sem tudott angolul. Viszont így is szerencsénk volt, mert tudott hívni segítéget, egy hölgyet, aki segített neki felvenni a rendelésünk és adott tippeket is, mit érdemes ennünk. Én kipróbáltam a borscs levest, ami itt nagyon finom volt, valamint utána közösen kértünk lazacot salátával. Tengerparton voltunk, halat akartunk enni, de nem nagyon ajánlottak a lazacon kívül mást, pedig azt biztos nem ott a közelben fogták ki. Ebéd után folytattuk az utunkat a hosszú úton, a delfinshow nyomában, de aztán rövid idő után feladtunk és inkább felültünk egy villamosra és visszamentünk a városba. Végül az eredeti kiindulási ponttól, a vasútállomástól, kezdhettük újra a város felfedezését. Több helyen is voltak kirakva óriásplakátok Odessza nevezetességeiről, köztük a Patyomkin lépcsőről is. Az egyik ilyen plakátot lefotóztuk és most ezt mutogattuk és ez alapján kértünk útbaigazítást a helyiektől, hogy merre találjuk a lépcsőket.Végül sikerült, szereztünk egy térképet is, és megtaláltuk az óvárost, a lépcsőket, mindent, amit érdemes megnézni Odesszában. Nem jártunk messze már reggel sem, de pont ellenkező irányba indultunk, mint kellett volna, és ez teljesen eltérített minket végül az úti célunktól. Szóval az egész napos szinte céltalan sétálás után végül csak rátaláltunk a lényegre. Szerencsére még így is volt néhány óránk sötétedés előtt, így kezdhettük a városnézést. A kis térképünkön, be voltak jelölve a legfontosabb látnivalók, amiknek nagy részét, ha kicsit sietve is, de sikerült megnéznünk. A híres Patyomkin lépcsősor tetején áll Richelieu herceg picinyke szobra. A lépcső aljában pedig néhány szuvenírárus van és a sikló lenti állomása. Nem lett volna megerőltető a lépcsőzés, de a „kaland” kedvéért inkább siklóval mentünk vissza a sétányra. A térkép szerinti útvonalat követtük, és így egy kellemes, fás sétányon egy villához (Vorontsov kastély) és a mellette levő árkádos oszlopsorhoz értünk, ahonnan szép kilátás nyílt a tengerre. Fotózkodás után Gogol házát, ami épp renoválás alatt áll, így elég rossz állapotban találtuk és egy másik ház oldalában lévő szoborcsoportot néztünk meg. A szoborcsoport két alakot ábrázol, akik tartják a Földet, vagy egy nagy labdát huzogatnak. Valószínűleg hiányosak a mitológiai ismereteim, ezért nem jöttem rá, melyikről van szó. Igazából ezeknél sokkal érdekesebb volt a Gogol házával szemben levő bár, aminek a kerítése régi, színesre festett biciklikből, az asztalok lába pedig régi könyvekből készült. Ekkor már kezdett sötétedni, ezért elindultunk visszafelé, de a vonat indulásáig még volt időnk bőven, így pihentünk egy kicsit a Deribasovskaya parkban, ahol számos étterem, bár és látványosság található. Középen zenepavilon és szökőkút áll, a park bejáratánál pedig egy szék áll, ami az odesszai írók híres regényének emel emléket, a „12 szék”-nek. Még néhány szobor is látható szanaszét a parkban. Innen egy éttermekkel, bárokkal, szórakozóhelyekkel teli utcán sétáltunk végig. Az egyik cukrászdában megálltunk és kis sütikkel ünnepeltük Erika születésnapját, ami épp ezen a napon volt. Még futotta az időnkből egy bevásárlóközpont bejárására is. Vásárolni nem vásároltunk semmit, mert drága és giccses holmikat árultak csak java részt, például Swarowski kristály hasú arany elefántot. Ezzel befejeződött az odesszai városnézésünk, indulnunk kellett vissza a vonathoz, és még előtte a csomagunkat is vissza kellett szerezni a megörzőből.

Reméltük, hogy ez alkalommal egyedül utazunk a kabinban, de sajnos nem volt szerencsénk, egy házaspár utazott velünk visszafelé. Egyébként aranyosak voltak, nem panaszkodhatunk rájuk, a férfi még angolul is beszélt és segítőkész volt. A vonattal viszont nem voltunk megelégedve, ez egy sokkal régebbi szerelvény volt, mint amelyikkel érkeztünk, kényelmetlenebb ágyakkal, ráadásul mindkét helyünk az emeletre szólt és egyik oldalon sem volt védőkorlát. Mindketten attól tartottunk, hogy éjszaka legurulunk az ágyról forgolódás közben, vagy ha a vonat nagyot fékez. De nem így lett. Ettől függetlenül nem aludtunk túl jól. Ez a vonatút ráadásul sokkal hosszabb volt, bár ez abból a szempontból nem volt baj, hogy legalább addig is pihentünk, mert még csak két napja voltunk Ukrajnában, máris annyi minden történt már, annyit láttunk, hogy nem ártott egy kicsit lazítani.

Szeptember 27. Kijev

Kijevbe visszaérkezve; egyébként teljesen pontosan; késés nélkül, megittunk egy forró teát a páyaudvar éttermében, aminek a falát gyönyörű falfestmények díszítik. A főcsarnok is nagyon impozáns, de azt egy nagy McDonald’sos hirdetés csúfította el. Visszamentünk a szállásra tisztálkodni, rendbe rakni magunkat, elfoglalni az ágyainkat és kitalálni az aznapi programot. Mivel a legfontosabb látnivalónak a Lavra kolostoregyüttes tűnt, hogy biztos ne maradjon ki, oda indultunk először. Metróval mentünk az Arsenalna megállóig, majd innen sétáltunk a kolostorokig. Útközben egy gyertya formájú emlékműhöz értünk, ahonnan szép kilátás volt a Dnyeperre és az alattunk húzódó dombokra, valamint a közeli kolostorokat is látni lehetett már. Nem akartuk különösebben megnézni az emlékmű alatti kiállítást, de épp elkezdett esni az eső, így úgy döntöttük, hogy bemegyünk. Mint kiderült, az 1932-33-as a szovejetek által előidézett éhezésben meghaltak emlékére készült egy kiállítás, emlékhely. Ez egy szörnyű tragédia volt Ukrajna történelmében és a kiállítás is nagyon megrázó volt, videófelvételek, fotók, újságcikkek mutatják be a történelm ezen borzalmas eseményeit. Őszintén szólva megkönnyebbülés volt kijönni és elszakadni a látottaktól. Próbáltunk inkább a kolostorokra koncentrálni. A Pecserszka Lavra a Világörökség része, 1051-ben alapította két szerzetes. A kolostor területén ma több templom, harangtorony, múzeumok és a barlangkolostor található. Két részből áll – Felső Lavra és Alsó Lavra. A Felső-Lavra az állam tulajdona, itt találhatóak a múzeumok, kiállítások. Az Alsó-Lavra az egyház tulajdona, az itteni épületek vallási és egyházi célokat szolgálnak. Itt találhatók a föld alatti barlangok is. Mi először a Felső-Lavra épületeit néztük meg, majd elkezdtük keresni a föld alatti részt, mert ez tűnt a legérdekesebbnek. Volt néhány irányjelző tábla, de alig volt angol nyelvű, így sehogy sem sikerült megtalálnunk a bejáratot. Már megnéztük szinte az összes templomot, kápolnát, a kis temetőt, az irodaépületeket, mindent, de nem akadtunk a barlangokra. Körülbelül 2-3 órát sétálgattunk a kolostorok között, nem értettük, hogy lehetünk ilyen szerencsétlenek. Hétköznap és késő délután lévén alig voltak rajtunk kívűl néhányan már a kolostor területén. Végül feladtuk, mert már nagyon fáztunk és be is sötétedett, elhatároztuk viszont, hogy vasárnap addig nem nyugszunk míg meg nem találjuk a barlangokat. Este a szálláson is azt keresgéltük, interneten, útikönyvekben, hogy mit ronthattunk el. Végül csak vasárnap jöttünk rá…

Védő Erika

[nggallery id=8]