Hankó Tamás: Lélekben nem könnyű a búcsú

Nyolc év után távozik a Chován Kálmán Művészeti Alapiskola néptáncpedagógusa. Hankó Tamás a Magyar Táncművészeti Főiskolát elvégezve friss diplomásként került az iskolához, ahol először részmunkaidőben dolgozott, később azonban a közösség elengedhetetlen részévé vált. 2011-ben a Tessedik Táncegyüttes vezetésével is megbízták. A közvetlen, jó humorú tanár elvarázsolta a gyerekeket, többen közülük ilyen irányban folytatták középiskolai tanulmányaikat. A távozó pedagógust utolsó napján, a tanévzáró ünnepségen kérdeztük a döntés okairól és az itt töltött időszak tapasztalatairól.

– Szem nem maradt szárazon június 11-én, a művészeti iskola néptánc tanszakának évzáró gáláján. De ha jól tudom, az iskola vezetője és a gyerekek mellett Te is meghatódtál. Hogyan élted meg a búcsú perceit?

– Ha őszinte akarok lenni, egyrészt borzasztó volt, másrészt pedig nagyon szívmelengető. Látva azt, hogy nyolc év alatt mennyit nőttek, fejlődtek a gyerekek, ill. mennyire közel kerültek a szívemhez. Különösen, amikor a legidősebb generáció ment fel a színpadra, akkor érzékenyültem el, mivel ezeket a fiatalokat első, másodikos koruktól kezdve tanítom, mondhatni együtt kezdtünk el táncolni itt, Szarvason. Megható volt, ahogyan immár ifjúsági generációként táncoltak együtt.

– Békéscsabaiként a Bartók Béla Művészeti Szakközépiskolában végeztél, majd a főiskolán néptáncpedagógusi diplomát szereztél. Mennyire volt egyenes az út ide, Szarvasra?

– Egy kissé kanyargósnak mondható. Már amikor főiskolás voltam, az akkori táncegyüttes vezetőm Békéscsabán mondta nekem, hogy egy tótkomlósi néptánccsoport oktatót keres, menjek el, és nézzem meg. Amikor időm engedte, eljártam hozzájuk próbálni. Hozzá kell tennem, ritkán jutotta át, ezért komoly szakmai munkát nem tudtam végezni a településen. 2007 szeptemberében Orosházáról kerestek meg, hogy ott elkezdhetném az oktatást egy alapfokú művészeti iskolában. Ennek keretében tartottak egy toborzó napot, ahol letáncoltam egy kalotaszegi legényest. A hatás nem maradt el: egyetlen fiatalember jelentkezett, ezért a tanszak nem tudott el elindulni. Annyira nem kenődtem azért el, mert akkoriban még a Semmelweis Egyetem egészségtan szakán tanultam. 2008 februárjában államvizsgáztam, és épp ekkor alakult a Békés Megyei Népművészeti Egyesület, amelynek az alakuló ülésén Csasztvan András is előadást tartott. Beszélgettünk, kérdezte tőlem, hogy megy a sorom, mire én elmondtam, hogy jelentkező híján az orosházi lehetőség meghiúsult. Már akkor felajánlotta, hogy félállásban taníthatnék Szarvason, aminek nagyon megörültem, és április közepétől meg is kezdtem a munkát.

– Mennyire volt meg benned a kezdő pedagógusok drukkja, hiszen egészen más hozzáállást és szemléletet kíván a színpadon táncolni, mint a megszerzett tudást átadni.

– Emlékszem, először Ökrös Daniéknek a próbájára jöhettem be. Előtte tartottam már olykor-olykor táncházakat, és foglalkoztam gyerekekkel, de rendszeresen nem tanítottam. Bözse – Bakró Erzsébet. – nagyon rendes volt, annyit mondott csak, hogy nem kell semmit csinálnod, csak ülj le, és figyelj. Szóval eleinte úgy működött, hogy ő irányította a próbákat, a gyerekekkel együtt pedig engem is. A kis gyerekekkel más volt, mert Hál’ Istennek sok gyerek volt a családunkban, akikkel mindig eljátszogattam, ezért az első pillanattól kezdve megtaláltam velük a közös hangot.

– Talán ez az egyik kulcsa a jó pedagógusnak. A szakmai alapok mellett megszerettetni és elfogadtatni magad a gyermekekkel. Ezek szerint azt mondod, hogy ennek ösztönösnek kell lennie, vagy valahol ezt is tanulni kell?

– Nem tudom. Nagyon sokat köszönhetek Csaszvan Andrásnak, akivel a nyolc év alatt sokat beszélgettünk az oktatásról és a jövőről. Mindig voltak új tervek és célok. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy egy tanítvány minden arcomat meg kell, hogy ismerje: azt is, amikor jó fej vagyok, de azt is, amikor éppen mérges, határozott vagyok, esetleg szomorú. Ez szerencsére nem esett nehezemre, mert mindig igyekeztem önmagamat adni.

– Nyolc év ugyan hosszú időnek tűnik, de mint tudjuk, pl. az általános iskolás éveket visszanézve csak pillanatképek maradnak meg. A Te esetedben is voltak momentumok, amik mélyen beléd vésődtek?

– Rengeteg nagyszerű dologban volt részem, mind a gyerekekkel, mind a felnőttekkel. 2010-ban már országos tanulmányi versenyen vehettünk részt az akkori Vackor csoporttal, akik ma már Sköcök névre hallgatnak. A felkészítésbe sokan besegítettek, talán ennek is köszönhető, hogy végül harmadikok lettünk, ami óriási dolognak számított. 2013-ban ezzel a csoporttal különdíjasak lettünk. Időközben megkaptam azt a lehetőséget, hogy a Tessedik Táncegyüttes tánckarvezetőjeként dolgozzam, ami nagy megtiszteltetésnek éreztem. 2012-ben elmentünk az együttessel a Martin György Néptáncszövetség által szervezett minősítő fesztiválra, a Csíksomlyói búcsú című műsorunkkal. A táncegyüttes kiváló minősítést kapott, ami sorban már a hatodik volt. De több tanítványomra is nagyon büszke vagyok, akik művészeti szakközépiskolába jelentkeztek. Köztük van Ökrös Dani, Oláh Márkó, Nemcsényi Alíz, akik Gyöngygalléros és Ezüspitykés táncos címet is szereztek.

– Sok szakmai és emberi siker koronázta ezt a nyolc évet. Ezért is ért sokakat meglepetésként, hogy máshol folytatod. Miért döntöttél így?

– Végtelen egyszerű magyarázata van, legalábbis elméletileg. Békéscsabán nőttem fel, és az elmúlt években autóval ingáztam. Eleinte 3-szor, később heti 5-6 alkalommal, mert hétvégén fellépéseink voltak. Több mint 1500-szor tettem meg az utat, ami oda-vissza másfél órát vett igénybe naponta. Néhány hónapja Békésen kaptam állásajánlatot egy alapfokú művészeti iskolában, ami alig 11 km-re található a lakóhelyemtől. Felkerestem Csasztvan Andrást, aki azt mondta, hogy ha a saját életemet helyezem előtérbe, akkor válasszam Békést. Emellett a magánéletem is közrejátszott a választásban. A feleségemmel lassan öt éve vagyunk házasok, a gyermekáldás bármikor bekövetkezhet, és szeretnék minél több időt az első gyermekemmel tölteni. Lelkileg azonban nem könnyű, mert nagyon megszerettem a gyerekeket. Mivel az első munkahelyem itt volt, mindig ez lesz a mérce, legyen szó tanítványokról vagy kollégákról. Abban azonban bízom, hogy a szülők azt is látják, hogy a gyerekeik jó kezekben lesznek, bárki is veszi át a stafétabotot. Az lenne számomra az igazi öröm, ha ezek a gyerekek nem hagynák félbe a táncot. Épp ellenkezőleg. Az általam letett alapokra építkezve fejlődnének, és a néptánc az életük részévé válna.