G.E.
Belinszki Zoltán a negyedik forgatókönyvet jegyzi a Cervinus Teátrumban, ebből kettő teljesen új anyag volt (Holle anyó és a Csodaszarvas), amiből nagyon szép kivitelű könyvek készültek. Kettő átirat, azaz dramaturgiai munka (Lili bárónő, Valahol Európában). Most az utóbbi miatt járt Szarvason. Szövegkönyvei komoly mondanivalót tartalmaznak, nem sablonosak, nagyon is egyedi szövegein érdemes elgondolkodni.
„Nem szabad félni…”
G.E.: Mit jelent számodra a Valahol Európában?
B.Z.: Mindenekelőtt egy fájdalmasan aktuális történetet. Arról szól, hogy „Nem szabad félni” – ez el is hangzik a darabban. Másodsorban elgondolkodtat, mennyire vagyunk felelősek napjainkért, illetve a később megvalósuló dolgokért a következő generáció szempontjából. Mit hagyunk a gyermekeinkre, milyen mintát adunk nekik. Meg kellene értenünk, hogy ez a bizonytalanság és a belőle fakadó a félelem rossz dolgok. Minket is érintenek, ám a gyermekink hatványozottan érzékelik.
G.E.: Apaként ez másképp működik?
B.Z.: Igen, azt gondolom! A legnagyobb felelősség, hogy milyen normarendszert adjak át. Hogy azt akarom átadni, amiben én hiszek, vagy azt, ami nekik kell, hogy eredményesek legyenek. 15-20 év múlva milyen dolgok lesznek, amik számítanak? Most a nyelvtanulás az első, de lehet, hogy 15-20 év múlva olyan fordítógépek lesznek, amelyek feleslegessé teszik a nyelvtanulást. Személy szerint azt gondolom, a könyv szeretete nagyon fontos. Ettől ugyan nem lesz milliárdos vállalkozó, de talán megvédi attól, hogy embertelen, stílustalan dolgokba belemenjen.
G.E.: Mit könnyebb számodra megírni, egy teljesen újat, vagy azt, amit „csak” frissíteni kell?
B.Z.: Azt gondolom, egyik sem könnyű. Egy klasszikus műnél, amilyen a Valahol Európában – amit 1995-ben mutattak be –, egy-két dolgot leporolni, egy-két kifejezést újra gondolni, egy-két szituációt mélyebben megrajzolni izgalmas lehetőség. Az eredeti szövegkönyvet többen jegyzik – (Nemes István – Böhm György – Korcsmáros György – Horváth Péter) – ezt összefésülni szép feladat. Ami engem megfogott, hogy ennek valós a gyökere, magyar történet. Nem egy alkoholizmusba menekülő zeneszerző-karmester, hanem egy nagyon-nagyon komoly küldetéssel rendelkező lelkész, aki a történet középpontjában áll. És nem néhány tucat utcagyerekről szól, akiknek odaadjuk a kastélyunkat, hanem Gaudiopoliszról. Az Örömvárosról, amit a Nemzetközi Vöröskereszt tartott fenn mindenféle állami támogatás nélkül, és a gyermekek számára lakhatóvá tette. Weiss Manféd adományozott területeket Sztehlo Gábornak. Ezek biztos menedékek voltak a gyermekeknek: nevelést, ellátást biztosítottak számukra a háború utáni években. Gaudiopolisz első kultuszminisztere Horváth Ádám volt (az ismert rendező), aki Molnár Ferenc unokája. Egyik Nobel-díjasunk is itt nevelkedett (Oláh György vegyész). Első miniszterelnöke Keveházi László, aki ma 88. évét tapossa, teológus lett. Sztehlo Gábor születésnapja körül rendezik meg a Diakóniai Napot. Itt ismerik el a legönzetlenebb segítőket. Idén szarvasi és békésszentandrási díjazottakkal is büszkélkedhettünk…
G.E.: Mikor hallottál először Sztehlo Gáborról?
B.Z.: Viszonylag régen. Amikor a Valahol Európában színpadra állításáról beszélgettünk, elkezdtem keresgetni az interneten, ahol sok mindent megtaláltam, majd tanúktól még többet. Sztehlo Gábor kiváló ember volt, akit itthon kitaszítottak, végül Svájcban halt meg. Szívproblémák miatt nem engedték vissza, lejárt a vízuma, így a magyar hatóság disszidensnek minősítette. Folyamodott svájci állampolgárságért, amit meg is kapott, de már nem tudta kibontani a levelet, mert meghalt, viszonylag fiatalon. (nem élte meg a 65. születésnapját). Az ő esete mégis igazi csoda. 1944 karácsonyán beállított főnemesi ismerőseihez, egy-egy 8-12 fős gyermekcsapattal, hogy gondoskodjanak róluk. Harmincöt ilyen helyet hozott létre. 600 – 1200 között van a megmentett gyermekek száma, pontos adat nincs.
G.E.: Amikor írod, tudod, ki fogja játszani?
B.Z.: Nagy segítség, ha igen. A Cervinus Teátrumban, ha nem is állandó a társulat, de visszajárnak a művészek. Ráadásul nem skatulyázzák be őket, más karaktereket is eljátszhatnak. Itt van például Nádházy Péter, aki a Csodaszarvasban a fáradt és beteg Nimród királyt játszotta el. A Lili bárónő c. operettben Malomszegiként brillírozott, aki félművelt újgazdag, derűs figura. Most megint egy másik arcát lehet szeretni, Simon Péterként. Sosem fogom elfelejteni, hogyan szólalt meg a hangja a Deák téri evangélikus templomban!
Ez az alkotóműhely varázsa. Attól jó kaland, hogy a színészek lehetőséget kapnak a kibontakozásra és mindig más oldalukat mutatják meg. Dósa Zsuzsának most olyan arcát ismerhetjük meg, amiről senki sem gondolta volna, hogy létezik. Nagy kihívás neki, méltó feladat.
Úgy gondolom, dramaturgként az a dolgunk, hogy a szereplők arcára, hangjára, stílusára igazítsuk a szerepet, tehát „Nádházyasítsuk”, „Boronyákosítsuk”, „Polákosítsuk” azokat a mondatokat, amiket valaki egyszer megírt.
G.E.: Aktuálpolitika is került a szövegbe…
B.Z.: Alapvető elvárás a színház felé, hogy aktuális legyen. Itt nem kellett nagyon kutatni. Valahol Európában a cím, de lehetne Bárhol Európában. Ez a történet a II. világháború után jelent meg, ám most is pofoznak gyerekeket ártatlanul, most is bandukolnak idegen országban, ma is szöknek el otthonról különböző traumatikus események átélése után. Ilyen szempontból időtlen. Európa a legkulturáltabb – szokták mondani –, de lám, mégsem tudtunk felnőni. Olyan szintű aktuálpolitika nincsen benne, ami zavaró. Azt akartuk megmutatni, hogy ugyan nagyon jó lenne azzal hátradőlni a széken, hogy ilyesmi nálunk nem történhet meg, de nem így áll a dolog. Ukrajnában zajlanak ilyen események, ami nincsen messze. Azután ott vannak a menekülttáborokban élők, az állami gondozott gyerekek problémái is. Sajnos úgy tűnik, mindig aktuális lesz.
Köszönöm a beszélgetést!
A fotó 2014.06.11-én a Rege a csodaszarvasról olvasópróbáján készült a Szeparéban)
