A szavakon túl

Azt mondják, hogy ahol a szavak véget érnek és már nincs hatalmuk, ott kezdődik a zene igazi birodalma. Mélységesen igaz ez a profán, a maga egyszerűségében is nagyszerű népzenére. Szombat este valószínűleg mindenki megtapasztalhatta ezt a zsigeri öröm érzést, aki ellátogatott a Granáriumba.

A sokat látott (és hallott) falak adtak helyszínt egy színvonalas táncháznak. Ezúttal Pál István Szalonna és Bandája húzta a talpalávalót, és bizony volt is számos láb, amely egyszerre járta a szebbnél szebb dallamokra a táncokat. Bár a nagybetűs táncház mozgalom jó pár évtizeddel ezelőtt élte virágkorát, mégis van igény erre a fajta szórakozásra. Mert ha van valami, amire mindenki reagál – függetlenül minden megkülönböztető minőségtől, mint a kor, anyanyelv, identitás, stb. – az a jó zene. És Szalonnáék nagyon jó zenét játszanak. Sőt, nem a profik hűvös távolságtartásával, hanem élvezettel. Ez látszik az arcukon, a mozdulataikon. És persze azokén is, akik hallgatják őket.

Nehéz szavakba önteni mit is érzünk ilyenkor, mert valahogy ezt a zenét nemcsak ismerem, hanem tudom. Tudom, milyen ritmus jön a következő taktus után. Tudom, hogy a dallam merre tart és tudom, hogy milyen ütemben játszanak. Valahogy ez az a zene, amely bennem van, zsigeri szinten, a sejtjeim szintjén. Ilyen jellegű önazonosságot egyetlen zenében sem tapasztaltam még, csak a magyar népzenében. Mindegy, hogy Mezőségi, vagy Kalotaszegi, Galga menti vagy Szatmári a táncrend: ez az igazi örömzene. Valószínűleg ezért népszerűek a táncházak mind a mai napig: bizonyítja ezt az, hogy a lelkes műkedvelőktől kezdve az aktív vagy egykor aktív néptáncosokig sokan megjelennek ilyenkor. Öröm nézni, hogy a jövő táncosai, ifjú reménységei a korábbi generációk tagjaival együtt járják a csárdást vagy a verbunkost.

Bár a környéken nem Szarvason indult be először a néptánc tanítása, mégis itt tartott ki a legtovább. Mind a mai napig vannak népzenére és néptáncra fogékony fiatalok és lelkes táncpedagógusok, akik boldogan adják át tudásukat. És nincsenek kevesen: gondoljunk csak a Fölszállott a páva – tehetségkutató versenyre, ahol igaz értékekkel és hagyományőrzéssel találkozhatott az érdeklődő közönség. Bár korábbi generációk művészetét élhetjük át és tanulhatjuk újra mégsem a múlté a magyar népzene és néptánc: amíg lesz magyar ember a Kárpát-medencében, addig lesz táncház is.

Köszönet az élményért Pál István Szalonnának és Bandájának, Juhász Attilának a táncoktatásért. Az est támogatója volt a Csoóri Sándor Alap és a Civil Közösségért Alapítvány.