Newjság
Nagyot ment az országos sajtóban Molnár Ábel és társai, Fülöp Gábor és Kelemen Zsolt hegymászókalandja, amikor az Ojos del Salado megmászására szervezett utuk elejétől a végéig a legkülönfélébb problémákkal, kihívásokkal kellett megküzdeniük. Ezek között volt a karosszékből nézve egészen aprók, de volt nagyon komoly is. A sorozat kezdődött azzal, hogy közvetlenül indulás előtt derült ki, hogy az egész csapatban senkinek nincs hitelkártyája, márpedig Chilében szinte mindenhol csak ezzel lehet terepjárót bérelni.
“Nagy nehezen találtunk egy közvetítő céget, akik tudtak segíteni ebben, de azért volt pár álmatlan éjszakánk. Zsolti odafelé az egyik repülőtéren vette észre, hogy a bakancsának levált, szó szerint lemorzsolódott a talpa. Bérelnünk kellett egy megfelelő bakancsot Copiapóban, ami szintén nem volt egyszerű feladat. Gábornak pedig a feladott poggyásza maradt Santiagoban, csak két nappal később érkezett meg az Atacama-repülőtérre. A későbbiekben időjárási nehézségek, kocsi-defekt, útlevél elhagyás, és még hosszan sorolhatnánk.
Tulajdonképpen minden megtörtént velünk, ami egy utazó rémálma lehet. Hazafelé még egy kényszerleszállásunk is volt.
Mindezek ellenére minden idők legsikeresebb magyar Ojos del Salado expedícióját hozták össze, hiszen mindannyian feljutottak a csúcsra. Fülöp Gábor negyedszer, Kelemen Zsolt másodszor futott neki. Ezen a gigantikus sztratovulkánon a statisztika szerint 20-25% a sikerességi arányszám, tehát 4-5 próbálkozóból átlagosan egy jut fel a tetejére.
Ahogy arról a hazai média hasábjairól értesülhettünk, ereszkedés közben az egyik magyarral a társak elvesztették a kapcsolatot. Ábel édesanyjával, Magdival tartva a kapcsolatot, tudtuk, nem Ábelről van szó.
“Zsoltival kicsivel délután 15 óra után léptünk fel a csúcsra. Lefotóztuk egymást, majd el is indult lefelé. Én még maradtam, meg akartam várni Gábort. Sikeresen feljutott ő is, és a közös örömködés után 16 óra magasságában együtt indultunk visszafelé. Nagyon lassan jött, totyogott. Ki volt merülve, és látszott rajta hogy nem biztos a lépteiben. Egy kicsit mindig előrébb mentem, aztán bevártam. A kráterperemen összeszedtük a nagy hátizsákokat, majd folytattuk az utunkat lefelé, ám csúnya, fekete felhők kezdtek ránk ereszkedni, amik havat is szórtak magukból. Nagyjából 6600 méteren van egy nagy kanyar a nyomvonalban. Egy firnmezőn kell átkelni, hogy az ember folytathassa az ereszkedést a cikk-cakkos hegyoldalon. Itt láttuk egymást utoljára. Vártam őt majd fél órán keresztül, de hiába. Visszamásztam és kiabáltam, de nem jött válasz, sehol sem láttam. A felhők közben egyre jobban szórták a havat. Leereszkedtem a Tejos táborhelyig, ott aztán Zsoltival igyekeztünk kitalálni valamit. Az adó-vevője lemerült, sehogy sem értük el. Kiraktam a fejlámpámat egész éjszakára a Tejos ajtajára, hogy irányt mutasson neki. Bíztunk benne, hogy megérkezik az éjszaka folyamán”, mesélte a történteket Ábel.
Nem így lett. Gábor nem került elő, ezért reggel leadták az SOS-jelzést, és visszaereszkedtek az alaptáborig.
“Gábor eltévedt, és a bóklászás közepette fáradtságában el is ájult a hegyen. Csodával határos módon túlélte az éjszakát. Egyedül, folyadék nélkül, bőven 6000 méter felett, ami rendkívüli megpróbáltatás lehetett számára. A mentőcsapatnak végül csak annyi dolga volt, hogy levigyék őt a Tejosból Copiapóba, ugyanis mire felértek, addigra önmagától visszatalált a táborhelyre. Persze nem volt a legjobb állapotban, elég vacakul nézett ki szegény, de szerencsésen végződött a sztori. Ez egy remek alkalom arra, hogy felhívjuk a figyelmet a hegymászás veszélyeire. A mi sportunkban ez bizony benne van, ezért fontos a lehető legalaposabb fizikai és mentális felkészülés, az időjárás-változás jeleinek ismerete, a megfelelő ruházat, és a lehető legjobb felszerelések”, összegezte az eset tanulságait a fiatal szarvasi extrémsportoló.
“Mi van az argentin csúccsal?”, tettük fel a kérdést, hiszen ez is a tervben volt.
“Mikor a kulárba értünk, felnéztem a csúcsokra. Nagyon vonzott az argentin. De aztán hátranéztam Zsoltiékra, akik teljesen kimerülten kaptattak felfelé. Úgy voltam vele, hogy felmászom velük a chilei csúcsra, és miután látom, hogy biztonságosan leereszkedtek a kulárból, jöhet az argentin csúcs. Hát, nem így lett. Későn indultunk el lefelé, így sajnos nem jutott rá idő. Ráadásul mikor fent voltunk a vulkán tetején, néhány hegymászó pont akkor állt az argentin csúcson. Integettünk is egymásnak. Szóval nincs mese. Még egyszer vissza kell mennem…”
Miért volt kényszerleszállás?
“Az egyik utas infarktust kapott a repülőgépen. Szerencsére túlélte, mi pedig eltöltöttünk egy napot Costa Ricán. Ez már tényleg csak hab volt a tortán azok után, amik Chilében történtek velünk. Bevonatoztunk a fővárosba, megállapítottuk hogy rendkívül csöves hely, aztán másnap repültünk is tova. Frankfurtban azért még összejött egy átszállás-lekésés, de ez már tényleg meg se kottyant. Valentin-napra pont hazaértünk.”
