Hogy jó vagy sem, hogy ezt a „közmunka” dolgot megteremtették, azt én nem szeretném megítélni, hiszen ez attól függ, hogy lehetőséget tud-e biztosítani arra, hogy, ha meg vannak elégedve a munkáddal a későbbiekben is alkalmaznak, vagy csak „kihúzom itt az időt valahogy” felkiáltással ellengjük semmittevően azt a pár hónapot, melyet le kell dolgoznunk, mert kicsit rajtunk múlik, hogy hogyan kezeljük a dolgot.
Egyik ismerősömmel beszélgettem valamelyik nap erről a témáról, hiszen ő is, s én is tartoztunk valaha ebbe a körbe, de talán a jó munkánknak, vagy a szerencsének köszönhetően, ma mindketten rendes munkahelyen dolgozunk. Már nem arról van szó, hogy a közfoglalkoztatás nem rendes munkahelyen történik, csak ezt inkább egy állapotnak tekintik az emberek. Mintha megállna a világ, mikor bekerülünk a körbe, s addig áll, még kikerülünk belőle. Mert csak egy átmeneti, stagnáló állapot ez.
Szóval, amikor beszélgettünk, s visszaidéztük azokat a környezetünkben élő embereket, akik bármit is, de mondtak valamit a közmunkával kapcsolatban, rádöbbentünk, hogy kétféle ember létezik e körben.
Az egyik az, aki tényleg önszántán kívül nem talál munkát, s más lehetősége nincs, ha nem szeretne éhen halni, a másik az a típus, aki ugyan papíron ebbe a körbe tartozik, de igazából nincs rászorulva sem a segélyre, sem az ehhez kapcsolódó munkára. Nem csoda tehát, hogyha az utóbbi körből kikerült embert választják ki éppen dolgozni, az nem úgy gondol erre a foglalkoztatásra, mint egy lehetőség ahhoz, hogy később biztosabb munkája, s egyáltalán munkája legyen.
Úgy gondolom, hogy mindegy, hogy milyen munkahelyen dolgozunk, az biztos, hogy a ránk bízott feladatokat el kell látnunk, s meg kell csinálnunk. Az a pár hónap kevés ahhoz, hogy elsajátítsunk mindazt, amit tudni kell, de megtesszük, ami tőlünk telik. Legalábbis én így tettem.
Az a pár hónap, amit munkanélküliségben még pályakezdőként töltöttem el, igen meghatározó volt számomra. Egyszerűen nem tudtam mit tegyek. Tanultam, diplomát szereztem és nem kellettem sehova. Hozzáteszem, hogy nem csak diplomás állásra jelentkeztem, hanem mindenhova, de semmi. Aztán jött a közmunka! Több évig így dolgoztam, de valaki meglátott bennem valamit, s előbbre jutottam! Az biztos, hogy a pozitív felfogásom segített a nehéz időszakot átvészelni.
Jó lenne, ha mindenki így gondolkozna, s ha már a segélyezettek körébe bekerülünk igazi, vagy papíron igazolható rászorultsági alapon, akkor már mind egyformák vagyunk. Mindegy mit végzett az ember, mert ugyan a munkakörökhöz ez alapján is választanak, de a helyzetünk egyezik, s ha már oda jutunk, hogy kiközvetítenek, akkor tegyük a dolgunkat. Az igazán rászorulóknak ez igen is fontos, s bántó velük szemben az, amikor más ezt lekezeli, vagy nincs is szüksége sem a segélyre, sem a munkából kapott keresetre és még meg is sértődik, hogy dolgoznia kell. Számukra sem jelent örömet, de csendben viselik a helyzetet, s legalább van mit felelniük arra a kérdésre, hogy „hol dolgozol?”.
Fontos, hogy csak előre nézzünk, s legyünk pozitívak, hogy lesz még jobb ennél!
Teemy