Apja lánya…

Amikor a családban megszületik a gyermek, vagy csak amikor még várják, hogy megszülessen, de tisztában vannak a nemével, már sokszor elhangzik a rokonok szájából, hogyha például lány lesz, akkor ő lesz apa szeme fénye, a mindene, s ha fiú lesz, akkor az anyukájával lesz szorosabb a kapcsolata. Egyszer egy könyvben, melyben a szülő-gyermek kapcsolatokat kutatták, arról olvastam, hogy a lány gyermekek első szerelme az apjuk, a fiú gyermekeké az édesanyjuk. Persze ezt azért ne olyan ferde szemmel nézzük, hiszen ez csak azt akarta jelenteni, ahogy a könyvben később megfogalmazták, hogy a szerelem érzéséhez hasonlítható a legjobban az érzés, egy nagyon szoros kapcsolat.

Sajnos ez a jó és szoros kapcsolat nem adatik meg mindenkinek, s nem csak azért mert mondjuk nem él a szülő, vagy mert például sok utazással járó munkája van és kevesebbet tud gyermekével együtt lenni, hanem mert tényleg nem jön ki apa a lányával, vagy anya a fiával. Ez sok esetben a szülőn múlik, hiszen a gyermeki egyéniség folyamatosan alakul, s majd válik teljessé felnőttként a szülői nevelés által. Legalábbis nagyon sok múlik a szülőn. Ha ők nem nyitnak gyermekük felé, nem tudnak velük kommunikálni, akkor a gyermek ezt a távolságtartó, zárkózott kapcsolatot nem tudja feloldani, még sokszor felnőttként sem. Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet egy olyan családban felnőni, ahol nem tud beszélgetni a szülő a gyermekével, s aztán mégis felháborodva tekint rá, amikor nem olyan társaságba keveredik, amelyikbe kellett volna. Néha csak egy jó beszélgetés kell, hogy felnyissuk a gyermekünk szemét. Mi vagyunk azok, akik megtaníthatjuk neki, hogy mi a jó, s mi a rossz, ha ezt nem tesszük, ne várjunk csodát. Viszont azt vallom, hogy kell kicsit szabadon hagyni a gyermeket, úgy egyedül a nagyvilágba, mert az egyedi egyén kialakulásához ez is elengedhetetlen.

Általában még mikor nagyon kicsik vagyunk, s az a kötelék, mely később valamelyik szülőnkhöz jobban ragaszkodóvá tesz, még nem alakult ki, talán nem is számít, hogy ki az aki többet van velünk a szülők közül, nem számít kivel beszélgetünk többet, de később ez megváltozik. Amikor elkezdünk kamaszodni, s egyre jobban belebonyolódunk az élet dolgaiba, s egyre több titkunk lesz, szeretnénk azt megosztani valakivel. (Persze nem mindent, mert azért ugye a szülő az szülő.) Ilyenkor jó, ha hazaérve tudsz egy kicsit beszélgetni az anyukáddal, apukáddal, s nem mindenre csak negatívan tekintenek, s tapasztalatukkal, tanácsukkal segítik az életed. S ez általában tényleg a mondás szerint alakul. Lány az apukájával, fiú az anyukájával tud több mindent megbeszélni, vagy jobban hallgat az ellentétes nem tanácsára.

Természetesen vannak kivételek! Környezetemben is ismerek olyan családokat, ahol a fiú nem jön ki az anyukájával, vagy a lány az apukájával, de ugye a kivétel erősíti a szabályt, s talán nem is az számít, hogy ki az aki ott ül veled szemben, amikor beszámolsz az első szerelemről, a barátságról, az iskoláról, vagy bármiről, hanem az, hogy üljön ott valaki, s legyen fontos számodra. A tanácsokat leginkább azoktól az emberektől fogadjuk meg, akik fontosak számunkra, s felnézünk rájuk. Úgy vallom akkor jó, ha a szüleink ilyen emberek, s lehet, hogy a szerencsésebbek közé tartozom, mert az enyémek ilyenek, de az is biztos, hogy később, hogy felnőttként működjön tovább ez a jó kapcsolat, nekünk is tennünk kell érte.

Teemy