Közös bennük a természet szeretete és az alkotás iránti vágy. Az utóbbihoz ugyan különböző utakat találtak: Terhesné Szekera Ilona a pasztelltechnikát elsajátítva ábrázolja a világot, gyermekei pedig a fotós szemüvegén keresztül ragadják meg a tünékeny pillanatokat, a képek mindegyike sajátos látásmódról és belülről fakadó rajongásról tanúskodnak. Anya és két fia, Árpád és Attila július 16-án először hozták el munkáikat egy közös kiállításra, a Szeparé étterem emeleti termébe.
– Nem tudok pedagógus múltamtól elszakadni: számomra nagyon fontos a tehetséggondozás. Czeizel professzort idézem, aki szerint a tehetség csodálatos kincs, és igyekszik utat törni magának, de könnyen el is tűnhet az útvesztőben. Ezért fontos, hogy a tehetséget felkaroljuk, segítsük, és mindenki támogató kezet nyújtson – fogalmazta meg beszédében az alkotókra vetített gondolatait Molnár Istvánné igazgatónő.
A harmincas éveikben járó testvérpár már gyermekkoruk óta vonzódik a természethez. Árpád – aki kettejük közülük a fiatalabb – hamarabb utat talált az önkifejezéshez. Középiskolás évei alatt már fotózott, később egyre komolyabban elsajátította hobbija alapismereteit. Attila, megirigyelve öccsétől a szép munkákat, egy napon gondolt egy nagyot, és beruházott egy fényképezőképre. A véletlen kattintgatások pedig egyre tudatosabb és megfontoltabb sétákká alakultak, amit a végeredmények is jól tükröztek.
– Meghatározzuk, hogy mikor indulunk el és hova. Árpinak az ürgés képe sem véletlen, mert egyre kevesebb van belőlük. Tudni kell, hogy hol élnek, mi jellemző az életmódjukra, honnan fog sütni a nap, vagyis mindent számításba kell venni. Előfordulhat persze, hogy beleszaladunk valamibe, mint pl. a rókás képem, ami túrázás közben sikerült, de ez nagyon ritka – érzékelteti a megszületett alkotások mögötti komoly háttérmunkát.
A sok közös tulajdonság mellett némi eltérés is mutatkozik a két fiú látásmódja között. Attila inkább a harmóniát, a színek összhangját keresi a természetben, míg Árpi egyre inkább az ún. akciófotókra specializálódik.
Édesanyjuk eleinte életpályának szánta az alkotást. Később azonban kirakatrendező lett és a gazdálkodásból is kivette a részét, a család és a mindennapi munka került előtérbe. 16 éve, a Ruzicskay Alkotóházba kerülésekor ismét felfedezte rejtett énjét, és egyre magasabb szinten mélyedt el a pasztelltechnikában.
– Az alkotás számomra egy terápia: szerelem, kikapcsolódás, amikor teljesen ki tudom zárni a külvilágot. Bevallom, nehezen győztem meg magam a bemutatkozásról, mert tudom, mennyi szervezési munkával és idegeskedéssel jár. Én nem ezért csinálom, hanem a magam örömére. De most, hogy látom, hogy eljöttek a barátaim, ismerőseim, rokonaim, és tetszik nekik, ami körbeveszi őket, megerősít abban, hogy néha meg kell mutatni, amit csinálok – mondja zárszóként, megerősítésül pedig siet vissza egy másik asztalnál várakozó társasághoz, akik elismerő szavakkal és baráti ölelésekkel fogadják.