Tatai László
A Botanica Tinctoria kiállításhoz kapcsolódó előadást – Tóth Tamás ökológus előadása – hallhattak az érdeklődők a Tessedik Sámuel Múzeumban május 13-án, melyből kiderült, hogyan kapcsolja össze a festőnövények világa az ősi tudást, a népi kézművességet és a mai környezettudatos gondolkodást.
Az előadás nem csupán a textilfestésre alkalmas növényeket mutatta be, hanem tágabb perspektívába helyezte a növényi festékek történetét is. Tóth Tamás ökológus előadása arra hívta fel a figyelmet, hogy a festőnövények használata jóval több, mint kézműves technika: az ember és a természet kapcsolatának egyik legrégebbi, ma is érvényes lenyomata.
Az előadás időben egészen a történelem előtti korokig nyúlt vissza. Szó esett az őskori festékhasználat legkorábbi emlékeiről, a barlangrajzokról, valamint arról is, hogy a testfestés és a tetoválás milyen ősi kulturális gyakorlat lehetett. Különösen izgalmas példaként hangzott el a belső-ázsiai Pazirik-kultúra emlékeinek története, ahol a fagyott sírok nemcsak tetovált emberi bőrt, hanem festett textíliákat is megőriztek. Ezek a leletek arról tanúskodnak, hogy a színekhez és a mintákhoz fűződő emberi viszony évezredeken átívelő hagyomány.
A Kárpát-medencében és ezen belül a közép-tiszántúli térségben a festőnövények használata szorosan összefonódott a paraszti önellátással és a helyi tudás átörökítésével. A gyűjtögetés, a tapasztalás, a célzott használat és a hagyomány továbbadása egy olyan tudásláncot alkotott, amely generációkon át fennmaradt. A növényi festékekkel gyapjút, fonalat, szövetet, bőrt és különféle használati tárgyakat színeztek, miközben a festés maga is része volt annak a természetközeli életformának, amely a táj sokféleségére épült.
Az előadás számos konkrét növényt is bemutatott: szó esett többek között a festő csüllengről, a galajfajokról, a dióról, a cickafarkról, a bodzáról vagy éppen a kökényről. Ezek közül több ma is megtalálható a környezetünkben, és nemcsak festőanyagként, hanem gyógynövényként vagy más gyakorlati célokra is ismert. A növényi színezés azonban sosem pusztán annyit jelentett, hogy „kifőzzük” a színt a növényből: a megfelelő árnyalatok és a tartósság eléréséhez komoly mesterségbeli tudásra, pácokra, anyagismeretre és hosszú tapasztalatra volt szükség.
A helyi vonatkozások különösen közel hozták a témát a hallgatósághoz. Az előadás kitért a szarvasi kékfestés emlékeire, a Mangol-zug nevének lehetséges eredetére, valamint olyan alakokra is, mint Sarlay János, aki a 19. században a festő csüllenget próbálta meghonosítani és gazdaságilag is hasznosítani. Megidéződött a Süveges család kékfestő hagyománya is, amely jól mutatja, hogy a növényi és természetes eredetű festékekhez kapcsolódó tudás nem elvont néprajzi emlék, hanem helyben is megélt, továbbadott örökség.
Az előadás egyik legfontosabb üzenete mégis a jelennek szólt. A ruhaipar és a textilipar ma a világ egyik legnagyobb környezetterhelő ágazata, ezért a természetes anyagok és növényi festékek iránti érdeklődés nem csupán múltidézés, hanem fenntarthatósági kérdés is. A szarvasi előadás így egyszerre volt tudományos ismeretterjesztés, helytörténeti utazás és figyelmeztetés arra, hogy a természetből származó tudás ma is segíthet újragondolni fogyasztási szokásainkat.
A festőnövények története tehát nem lezárt fejezet, hanem eleven kapcsolat múlt, táj, mesterség és környezeti felelősség között.
Tatai László – Szarvasi Ujság
