Zachor – emlékezz!

Július 19-én, a Szent László utcai zsidó temetőben idén is megemlékeztek a holokauszt szarvasi áldozatairól a túlélők és a hozzátartozók. A megjelenteket Misurné dr. Gerő Zsuzsa köszöntötte, aki kétévesen élte túl a Bergen-Belsen-i koncentrációs tábor megpróbáltatásait. Ő kérte fel dr. Verő Tamás főrabbit, aki már évek óta jelen van a szarvasi megemlékezésen. Idén a következő beszédet mondta:

Kedves, drága emlékezők, gyászoló testvérek!

A zsidó hagyományban az emlékezés nem pusztán a múltra való visszatekintés. Az emlékezés parancsolat. A Tóra újra és újra felszólít bennünket: zachor – emlékezz. Emlékezz arra, ami történt, emlékezz azokra, akiket elragadtak. Emlékezz a nevekre, arcokra és családokra. Ma már ezt könnyebben meg tudjuk tenni, mert vannak képek, arcok, nevek. Emlékezünk azért, hogy a meggyilkoltak élete ne merüljön feledésbe, és emlékezünk azért is, hogy az ember többé ne kövesse el ugyanazt az embertelenséget.

Ma itt, Szarvason nem névtelen áldozatokra emlékezünk. Olyan emberekre gondolunk, akik ennek a városnak az utcáin jártak. Itt volt az otthonuk, itt dolgoztak, tanultak, imádkoztak, nevelték gyermekeiket. Ismerték a házakat, a fákat, a Körös partját, az évszakok változását. Voltak terveik, örömeik, gondjaik és reményeik.

A szarvasi zsidó közösség története az 1820-as évek végén kezdődött. A holokauszt idején ez volt Békés vármegye második legnagyobb zsidó közössége. Tagjai 1839-ben szentegyletet, 1844-ben hitközséget alapítottak, 1852-ben rabbit választottak, majd a korábban felépített imaház után 1856-ban zsinagógát emeltek.

Az 1848-as összeírás 41 zsidó családfőt és 4 nőtlen zsidó férfit sorol fel. Többségük házalásból és bolti kereskedésből tartotta fenn magát, de volt közöttük vagyonos nagykereskedő, rőfös, terménykereskedő és több kocsmáros is. Szarvas, ez a kedvező földrajzi adottságokkal rendelkező mezőváros, kiváló lehetőséget biztosított a 19. század második felének gazdasági fellendülésében aktív szerepet vállaló zsidóság számára.

A közösség tagjai munkájukkal nemcsak saját családjukat gyarapították, hanem Szarvas fejlődéséhez is hozzájárultak. 1910-ben a csaknem huszonhatezer lakosú Szarvason 852 izraelita vallású ember élt. Éveken keresztül a város első tíz adófizetője között szerepelt többek között Szemző Imre gyógyszerész és Gerő Oszkár ügyvéd.

Az 1868–69. évi egyetemes izraelita kongresszust követő szakadás Szarvast sem kerülte el. A hitközség 1872-ben két közösségre vált, de a különbségek ellenére mindkét közösséget ugyanaz a szándék vezette: a zsidó hit, tudás és hagyomány továbbadása. Mind az ortodox, mind a neológ közösség saját iskolát tudott fenntartani. Az ortodox iskola 1878-ban nyitotta meg kapuit, és még 1944-ben is 54 tanulója volt. A neológ izraelita iskolába ugyanebben az évben 24 gyermek járt.

Ha belegondolunk ezekbe a számokba: 54 gyermek az egyik iskolában, 24 gyermek a másikban. Gyermekek, akik reggel iskolába indultak, leckét tanultak, játszottak, álmodoztak, talán rosszalkodtak, nevettek, féltek a feleléstől és várták a szünidőt. Gyermekek, akiknek jövőt kellett volna építeniük.

A szorgalmukkal vagyont és tekintélyt szerző szarvasi zsidók közül a 20. század fordulóján kiemelkedett Grimm Mór, aki korábban a Szarvasi Kereskedők Egyesületének elnöke volt, majd 1902 és 1904 között Szarvas községi bírójaként is szolgált. Ezek az emberek nem idegenek voltak: Szarvas polgárai voltak. Részt vettek a város gazdasági, társadalmi és kulturális életében. Szomszédok, barátok, iskolatársak, kereskedők, iparosok, orvosok és ügyvédek, édesanyák, édesapák, nagyszülők és gyermekek voltak.

Aztán elérkezett az idő, amikor az embert már nem emberként nézték. Először szavakkal rekesztették ki őket, aztán törvényekkel fosztották meg jogaiktól. Elvették munkájukat, vagyonukat, méltóságukat és biztonságukat. Megjelölték, összegyűjtötték, elszakították őket otthonaikból, végül pedig sokukat elhurcolták és meggyilkolták.

1944-ben a szarvasi zsidók 66 üzletét vették zár alá. Hatvanhat üzletet: hatvanhat helyet, ahol addig emberek dolgoztak, vásároltak, beszélgettek és találkoztak. A bezárt üzletekkel nemcsak tulajdont koboztak el, hanem életeket, egzisztenciákat, családi örökségeket és emberi kapcsolatokat törtek össze véglegesen.

1944 májusában három helyet jelöltek ki a gettó számára: a neológ hitközség épületeit, az ortodox közösség épületeit Schwarz kőfaragó házával együtt, valamint a Bolza-kastélyt és melléképületeit. Május 15-én reggel nyolc órától harminc lovaskocsival szállították a szarvasi zsidókat a gettóba.

Képzeljük magunk elé azt a reggelt: az utcákat, a lovaskocsikat, a sietve összecsomagolt holmikat, a gyermekek kérdéseit, az idősek félelmét, az otthonukból kiszakított emberek tekintetét. A betegek számára a zsidó fürdőben alakítottak ki kórházat.

Május 17-én megérkeztek a járás más településeiről elhurcolt zsidók is: Békésszentandrásról 30-an, Csabacsűdről 7-en, Kondorosról 26-an, Öcsödről 89-en, Szarvasról pedig 686-an. Május 23-án a Bolza-kastélyban összezsúfolt 320 embert áttelepítették a másik két gettóba. Ekkorra a zsúfoltság elviselhetetlenné vált, ezért további 19 környező házat is igénybe kellett venni, hogy elférjenek a drágáink, a szeretteink.

A szarvasi zsidók ingóságainak egy részét a zsinagógában helyezték el. Június 19-én a gettó lakóit a szolnoki gyűjtőtáborba szállították. Szolnokról egy részüket Auschwitzba induló szerelvényekre tették, másoknak Strasshof lett a végállomás. Őket később Bergen-Belsenbe vagy Theresienstadtba vitték, amikor a szovjet csapatok előrenyomulásának hírére a foglyokat újabb táborokba hajtották.

Az Ausztriába elhurcoltak mintegy 70 százaléka hazatérhetett. Az auschwitzi tábor foglyainak egy részét 1945 januárjában, az utolsó pillanatban Bergen-Belsen felé indították, és közöttük ott voltak a mieink, a szarvasiak is. A deportáltakon kívül az 1944 áprilisában készült összeírás 34 munkaszolgálatost és 5 hadműveleti területen eltűnt zsidó embert említ.

A szarvasi temetők márványtábláin, a holokauszt áldozatainak emlékművénél több mint 355 név van megörökítve. Több mint 355 név – de minden név mögött egy teljes világ áll: egy család, egy otthon, egy hang, egy mosoly, egy ünnepi asztal, egy gyermekkor, egy beteljesületlen álom.

A holokauszt hatmillió meggyilkolt zsidó áldozatára emlékezünk. Ez a szám felfoghatatlanul nagy; az emberi elme alig képes befogadni. Ezért a zsidó emlékezés mindig visszatér az egyes emberekhez: egy névhez, egy fényképhez, egy gyermekhez, aki nem nőhetett fel; egy édesanyához, aki az utolsó pillanatig fogta gyermeke kezét; egy édesapához, aki nem tudta megvédeni a családját; egy idős emberhez, akit kiszakítottak abból az otthonból, ahol egész életét leélte.

Most ezeket a képeket idézzük fel. Mindannyiunknak van egy-egy arckép, mosoly, emberi történet, amelyhez kapcsolódunk; van érzésünk, fájdalmunk, hiányunk. A holokauszt nem a deportáló vonatok indulásával kezdődött. Ott kezdődött, amikor egy emberről azt mondták, hogy kevesebbet ér. Ott kezdődött, amikor a gyűlölet hétköznapivá vált, amikor a megalázó szavakon nevettek, amikor az igazságtalanságot törvénynek nevezték, és amikor túl sokan fordították el a fejüket.

Ezért a mai megemlékezés nemcsak az áldozatokról szól, hanem rólunk is. Arról, hogy mit teszünk, amikor a másik ember méltóságát támadás éri. Felemeljük-e a hangunkat? Felismerjük-e, hogy aki egy embert megaláz, az Isten képmását alázza meg? A tanítás szerint, aki egy ember életét megmenti, az egy egész világot ment meg. Aki pedig közömbösen nézi a másik üldöztetését, az saját emberségéből is elveszít valamit.

A háború után túlélők tértek vissza. Hazajöttek egy olyan világba, amelyből családjaik, barátaik, tanáraik és szomszédaik hiányoztak. És mégis volt erejük újrakezdeni. Újraszervezték az ortodox és a kongresszusi hitközséget. 1949-ben az ortodox közösség 141 taggal működött, elnöke Gottlieb Benő volt, ügyvezetője Lichtner. A kongresszusi közösség 157 főt számlált; elnökének Kalmár Jenőt, ügyvezetőjének Guttmann Zsigmondot választották.

Az 1950-es években az ortodox közösség még használta imaházát. 1947 nyarán Jakobovics Simon szolgált a hitközség rabbijaként. A neológ zsinagóga azonban 1944 októberében, feltehetően gyújtogatás következtében, teljesen leégett. A zsidó elemi iskolák a háború után ismét megnyitották kapuikat, de 1948-ban, az államosítás következtében, végleg megszűntek.

A veszteség hatalmas volt, mégis újra megszólalt az ima, újra volt közösség, újra volt tanítás, újra volt remény. Évtizedekkel később itt, Szarvason megnyitotta kapuit a nemzetközi zsidó tábor, és azóta nyaranként újra zsidó fiatalok hangjától hangosak Szarvas utcái: azok az utcák, ahol a mi drágáink egykor héber szavakat használhattak.

Ez nem csupán történet, hanem válasz a pusztításra. Ott, ahol el akarták némítani a zsidó gyermekek hangját, ma újra gyermekek nevetnek. Ahol meg akarták szakítani a hagyomány láncolatát, ott fiatalok tanulnak a zsidóságról. Ahol a zsidó életet semmissé akarták tenni, ott újra zsidó élet születik.

Amikor összegyűlünk, egy ismert imádság szavait idézzük: „Oszé sálom bimromáv, hu jaászé sálom álénu veál kol Jiszráél, veimru: ámén.” Aki békét teremt a magasságokban, teremtsen békét számunkra, egész Izrael és a föld minden lakója számára. Erre mondjuk együtt: ámen.

Rájuk emlékezünk: a mi szeretteinkre, drágáinkra.

Az emlékbeszédet követően átsétáltak a holokauszt szarvasi áldozatainak emléktáblájához, ahol az újabb ima után elhelyezték az emlékezés kavicsait.

Tatai László – Szarvasi Ujság