Megyesi Balázs műtárgyszakértő volt a ZÁRÓJEL beszélgetéssorozat vendége szombat este a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeumban. A „Miről mesélnek a bútorok?” című esten Bődi Etelka kérdezte a szélesebb körben a Kincsvadászok című műsorból megismert szakértőt hagyatékokról, a tárgyak értékéről és arról, mi az, amit érdemes megőrizni az utókornak.

Egy tányér a bolhapiacról

Bődi Etelka egy több mint 130 éves tányérral nyitotta a beszélgetést. Elmondta, hogy viseltes állapotban, egy piacon talált rá, és a hátoldalán „Henszelman Irén Budapest 1890. január 3-án” felirat olvasható. Utánajárt, kié lehetett: korabeli újságokból kiderült, hogy egy jómódú családból származó fiatal lányé volt. A műsorvezető szerint a tárgyak igazi érdekessége sokszor nem az áruk, hanem a történetük.

Szakmai ártalom

Kezdésként Megyesi Balázs felmérte a múzeum dísztermének – mint kiderül – eklektikus csillárjait, ahogy mondta, az 1900-as évek elejéről származó csillárt egy ügyes helyi kisiparos a Vasipari által az 1960-as években gyártott üvegbúráival újította fel.

A rádió illata és egy karóra

Bődi Eti kérdésre elmondta, hogy gyerekkorában két tárgy indította el a pályán. Az egyik egy rádió volt, amelynek kinyitotta a hátulját, és az illata máig megmaradt benne. Szerinte az ember a szagokat őrzi meg a legtovább, egy illat a szülők vagy a nagyszülők otthonát is visszahozhatja. A másik tárgy egy karóra volt iskolás korából.

Hamisítvány és meglepetés

A hagyatékokból jó és rossz történeteket is felidézett. Egyszer egy 1956-ban Londonba emigrált, ott meggazdagodott magyar ember hagyatékát vették át, amelyről úgy tudták, dollármilliókat érő kínai gyűjteményt rejt. A konténernyi tárgyról azonban kiderült, hogy jórészt másolat, ami az örökösöknek kellemetlen meglepetés volt. Máskor egy hagyatékban egy festményről derült ki, hogy sokszorosát éri annak, amit egy házaló kereskedő korábban az egész lakás tartalmáért kínált.

A szakértő szerint az ár és az érték két külön dolog. Számít, ki készítette a tárgyat, hol vagyunk a világban, és ki a vásárló, a divat pedig gyorsan átírja az értékeket. Egykor keresett festmények és szőnyegek ma töredékáron cserélnek gazdát.

Javítani, nem kidobni

A sérült tárgyakról elmondta, hogy a nyugati kultúrában a sérülés inkább értékcsökkenést jelent, míg az ázsiai szemlélet – például a japán kintsugi, az arannyal való javítás – a tárgy történetének részeként tekint rá. Szerinte ha valaki a megmentés szándékával nyúl egy tárgyhoz, az sokszor többet ér, mint ha kidobná. Felidézte, hogy egy hölgynek, akinek az asztala nem érte meg a restaurálás árát, oktatóvideókat ajánlott, hogy a családdal közösen próbálják meg rendbe hozni.

Egy tárgyat mindenből

Megyesi Balázs azt tanácsolta, hogy minden hagyatékból tartsunk meg legalább egy tárgyat. „Csak egyet. Teljesen mindegy, mit: legyen egy kiskanál, egy fotó vagy bármi” – mondta. Úgy látja, ma könnyebb kiüríteni egy egész lakást, mint eldönteni, mit vigyünk tovább, pedig a döntés felelősség az utókor iránt.

Az örökösök közti viták elkerülésére azt javasolja, hogy készüljön leltár: szobánként fényképekkel és rövid leírással. Szerinte egy szakszerű értékbecslés sem megfizethetetlen. Az osztozkodásnál pedig nem az értéket, hanem azt érdemes nézni, kinek mire van valóban szüksége.

Csirkék egy történelmi asztalért

A szakértő úgy tekint a tárgyakra, hogy azoknak „csak őrzői vagyunk”, és fontos, hogy jó kezekbe kerüljenek tovább. Fiatal korából egy különös történetet is felidézett: egy történelmi jelentőségű asztalt egy tanyai baromfiudvarban talált meg, és ahhoz, hogy megszerezhesse, a gazda összes csirkéjét meg kellett vennie. Az asztal végül múzeumba került.

Kincsek a szarvasi padlásokon

Arra a kérdésre, hogy mit keresne Szarvason pincékben és padlásokon, a századforduló polgári kultúrájának tárgyait említette, a helyi kismesterek munkáit, valamint az alföldi fazekasság és a kékfestés emlékeit. Szerinte ezekben a hétköznapi tárgyakban is „lélek van”, és érdemes megismerni a történetüket, mielőtt eltűnnek. A beszélgetés közönségkérdésekkel zárult.